A jövendő hangyabolya

 

 

Pierre Saint-Menoux jelentése Noel Essaillonnak a 100 000. évben tett utazásáról.

 

„Belefogva, hogy leírjam, amit láttam, tüstént számot adok magamnak feladatom nehézségeiről. A jelzők használatától idegenkedem. A matematika nyelvezete, melyhez hozzászoktam, viszonylag kevés, ám olyan szóból áll, amelyek az értelemhez fordulnak, s nem rendítik meg érzékenységünket. Attól tartok, hogy a leíró stílusban való járatlanságom folytán vagy a túlzott szárazság vétkébe esem, vagy ellenkezőleg, fejemet kétes értékű festőiségre adom. A különleges világ, amelyet földerítenem adatott, fütyül a mi szótárunkra. Igyekszem pontosnak lenni.

 

1942. június 6-án hagytam el a laboratóriumot, tíz óra huszonhét perckor, készülékemet úgy állítva be, hogy ugyanez évad ugyanezen napjának ugyanazon órájában érkezzem meg.

Nem volt titok a számomra, hogy a mi időnk fönti felosztása talán nem felel meg az - ezredik évszázadénak. Az égitestek mechanizmusa nem feltétlenül változatlan. A napok, az évszakok ennyi idő alatt megváltoztathatták tartamukat. Viszontlátom-e a Napot és a Holdat? Egyáltalán: viszontlátom-e a Földet? A legkínosabb meglepetésekre készültem föl.

Fekve érkeztem meg. Szemüvegem fölött két sötétlő lyuk sétálgatott. Egy engem szimatolgató szörnyeteg orrlikai! Elszörnyedve már éppen be akartam kapcsolni a vibrátort, amikor fölismertem: egy tehén pofája az. Nemigen szeretem a szarvasmarhákat, de emennek jelenléte kitörő örömmel töltött el.

Remélhettem-e, hogy nála békésebb lény fogad?

Fülei közt rendkívülien kék, tiszta és fényes eget pillantottam meg: olyan volt, mintha valamiféle felületre ráfestették volna. Véletlenül azt is megállapítottam, hogy a tehén a szállásadónőmre hasonlít. Különben teljesen lefoglalt, hogy füleljek, szaglásszam, észleljek.

Nagy békesség vett körül. Legázolt fű illata hatolt keresztül náthámon. Különös koncertet hallottam: egymást keresztező, alig tagolt, éles füttyök keverékét, amelyhez orgonák basszus bugása szolgált nagy erejű kíséretül. Ez az utóbbi hang mintha a föld méhéből tört volna elő. Alattam a talaj bele is remegett.

Ezek voltak első benyomásaim az új világban, ezek rohantak meg egyetlen másodperc alatt, mielőtt még csak meg is moccanhattam volna: egy tehén orra, egy darabka kék ég, a levegő békessége, egy zöld illat, füttyök nyalábja meg a talaj, amely úgy rengett, mint amikor elrobog a metró.

Pofán suhintottam a tehenet, amely hosszú nyálával megtisztelve, odébb lódult. Egészében is megpillantva a derék jószágot, döbbenet fogott el. Teste jóformán nem volt egyéb tőgynél, amely négy merev láb közt csüngött alá, s egyetlen bimbóban végződött a föld színén. Ez a rózsás és gömbölyű tőgy valamely irdatlan asszonyi kebelhez volt hasonló. Űrtartalmát mintegy négyszáz literre becsültem. Meghatódtam. Addig öntudatlan emlékek törtek föl énem legmélyéről. Újra láttam a kövér dadát, akire beteg édesanyám rábízott, s fölidéződött bennem az engem tápláló irdatlan gömb langyossága… Az ellágyulást elűzve, mardosó kíváncsisággal álltam talpra. Azon nyomban meg is bizonyosodtam az ember jelenlétéről.

Köröttem mintegy ötven, az előbbihez hasonló tehén legelte a sűrű füvet. A róna a láthatárig terjedt. E zöld síkságon egyforma szürke kúpok sora emelkedett; magasságuk háromszáz-négyszáz méter lehetett. A kúpok, mint kazlak a mezőségben, két, egymásra merőleges irányban sorjáztak el a végtelenbe. Térközeiknek, alakjuknak, méreteiknek szabályos volta arról tanúskodott, hogy ezek a konstrukciók emberi kéz művei.

Egy váratlan nesz hallatára sarkon penderültem. Hökkenten láttam, hogy egy ember előtt állok. Emez pucér volt.

Azon voltam, hogy eltűnök, de ő arrébb ballagott, s noha közben hozzám ért, semmi tanújelét nem adta annak, hogy észrevette létezésemet. Tekintete ásványi közönnyel siklott el rajtam. Az a rettenetes érzésem támadt, hogy valamely másvilági lény, egy szellem, egy halott vagy egy isten néz.

Az első embert több, hasonlóképpen pucér és nyugodt társa követte. Nagy, lassú, nehéz léptekkel haladtak, karjukat úgy lógatva, mint éppen használaton kívüli szerszámokat. Egymás nyomában érkeztek, nem szóltak egy szót sem, nem néztek semmire. Érdes, mindennemű szőr vagy hajszál nélküli, régen ki-kivágott fák színére emlékeztető bőrük volt.

Ha ön hirtelen egy mezítelen felebarátjával találja magát szemközt, testének melyik részére pillant először? Én sem vonhattam ki magam e reflex alól, amely föltehető- leg sötét elfojtások következménye. De semmi sem tárult a szemem elé. E barna hasak alja sima volt és kopár. Úgy gondoltam, hogy végtére is ezer évszázad alatt a fajfenntartás szerve máshová kerülhetett. Csakhogy hiába kerestem bárhol, sőt e kutatás során egyéb meglepetésekben is részem volt. Ezeknek a lényeknek a farizmai egyetlen, félkör alakú, öreg bőrök módjára tükörsima tömeggé forrtak össze. A végbélnyílás sem volt sehol.

Ezzel szemben a mell lefelé fejlődött, az eltűnt hastájék rovására. A bordák a combokig íveltek. A százezredik év emberének nem voltak belei!

A nem nélküli lények lassacskán szétszóródtak a mezőn. Mindnyájan lehorgonyoztak egy-egy tehén előtt, s hosszan kitartott, sípoló, egyetlen magas hangú füttybe fogtak, ahogy a kávéfőzők sípolnak hajnalban. A tehén abbahagyta a falatozást, fölemelte a fejét, s követte a mélabús fütyörészőt.

A gulyások és barmaik karavánként vonultak a legközelebbi kúp felé. Követtem őket. Csizmám alatt az igencsak kövér fű szétlapult, és habos nedvet eresztett. A tehenek száján zöld nyál himbálódzott.

A messzeségben más ember- és állatcsapatokat is láttam a kúpok felé haladni vagy eltávolodni tőlük.

A gulyások mellett lépdeltem, ott térültem- fordultam köröttük, s kedvemre bámultam őket. Ők továbbra sem vettek tudomást rólam. Körülbelül egy méter hatvan magasak lehettek, valamicskével tán, ha ennél nagyobbak vagy alacsonyabbak, egyéne válogatta. Zömök nyakukon kicsiny fej ült; ennek koponyarésze szinte világított, éppen úgy, mint e derék lények hátsó fele. Szemük merev volt, mint a tyúkoké, orruk mérsékelt terjedelmű, viszont erősen tömpe. Szájuk fogatlan lyuk volt az egymáshoz forrt állkapcsok tömbjében. Pusztán az ajkak őrizték meg mozgékonyságukat.

Elnézve hosszú, válltól csípőcsontig duzzadó mellkasukat, rágásra képtelen szájukat, valamint az ürülő nyílás hiányát, fúrni kezdett a kíváncsiság, vajon miként is táplálkozhatnak. Egyszersmind átvillant a fejemen, hogy nekik bizonyára könnyebb a mennyországba jutniuk, mint nekünk, szerencsétlen őseiknek volt. Se nemük, se gyomruk. Vajmi kevés alkalmuk maradt hát a bűnre.

Vargabetű nélkül folytattuk utunkat a kúp felé. Már hozzászoktam új társaimhoz. A rokonszenv, amelyet irányukban éreztem, föltehetőleg az apai ösztön valamilyen eltorzult változata lehetett. A levegő igen kellemes volt, az ég pedig, amelyen a jó öreg nap sütött, nagyon tiszta. Rózsaszínű állatok, amelyeket a távolból sertéseknek ítéltem, szökdécseltek itt-ott egész kondában a síkon. A táj, egységes zöldjét cserjések sötétebb foltjai tarkították. Tekintetem megpihent a fű mély, bársonyos zöldjén. Szinte fürdött itt a szemem, kimosva magából a lámpa alatt végigdolgozott megannyi óra fáradtságát és a virrasztások okozta sajgást. A gulyások sivító füttyhangjai keresztül-kasul járták egymást és a levegőt. A talaj váltig morajlott. Combomon minden lépésnél hosszú remegés futott föl.

A levegő langyosságától, a legázolt fű illatától, a konokon egyhangú koncerttől volt-e, nem tudom: tény, hogy öntudatomat fokozatosan zsibbadni éreztem. Az új világon való csodálkozásom csöndesen kihunyt, kíváncsiságom lelohadt, elenyészett. Kíváncsiság? Mi iránt? Hát nem ismertem-e mindig is ezt a tablót, ezeket a lényeket, testvéreimet? Nem vagyok-e közülük való, ember, mint ők? A nagy emberi családnak alázatos, passzív, boldog tagja? Lélegzetem lelassult, nyugodtabb lett, szívverésem vesztett élénkségéből. Oda sem figyelve arra, mit teszek, a sor végére csapódtam. Lóbálni kezdtem a karomat. Nagy, lassú léptekkel haladtam, s füttyre zendítettem.

Metsző, kurta szuflájú füttyszavam olyan kellemetlenül ütött el a többitől, hogy abban a szemhunyorításban megálltam és fölébredtem, mint ahogyan olyan álomból ébredünk, amelynek során engedtünk egy, a lepedőnket összenedvesítő szükségletnek.

Megriadva a kábultságtól, amely elfogott, fölráztam magam, s elhatároztam, hogy jobban ellenőrzöm cselekedeteimet. Békés társaim folytatták útjukat. A jelek szerint nem hallottak meg. Odaléptem az utolsóhoz, s a fülébe kiáltottam: „hogy van?" Talán eredetibb kérdést is kieszelhettem volna, de hát éppen ez a mondat tolult az ajkamra. Különben sem választ vártam, csak egy reflexet. Ez nem következett be. A gulyás meg se rezzent. Kezemet a vállára helyeztem. Semmivel sem érezte inkább, mint szobor a bronzhaján megülő galambot. Minden óvatosságról megfeledkezve, már éppen nekikészültem, hogy behúzok egyet neki, amikor hirtelen a karaván minden embere egyszerre felém fordult, és első ízben meglátott. Szemük a félelemtől, szájuk az ámulattól tágra nyílt. Jómagam, nem kevésbé ijedten, a vibrátor ujjára tettem ujjamat. Karmozdulatomra kitört a pánik. A gulyások inukszakadtából, éles nősténysikolyokat hallatva kereket oldottak. A magukra hagyott tehenek a helyükön maradtak. Egyikük halkan elbődült.

A fejvesztettség mindenütt egyidejűleg lett úrrá a lapálynak azon a négyszögén, ahol én is tartózkodtam, vagyis a négy meghatározott kúp között. A gulyások, mit sem törődve állataikkal, futottak, amerre láttak, s eltángált mopszlik módjára nyüszítettek. Összevissza szaladoztak minden irányban, hirtelen lecövekeltek, újra elindultak másfelé, egymásba ütköztek, amíg csak száz cikcakk után el nem érték a riasztott négyszög szélét, s át nem lépték láthatatlan határát, minekutána nyomban visszanyerték nyugalmukat, akár a vízbe visszadobott halak. A mi négyszögünkön túl az élet a megszokott kerékvágásban folyt. Úgy látszott, az ott lomhán foglalatoskodó lények egyike sem veszi észre a mellettük elhatalmasodott zűrzavart.

A föld alól hangzó moraj egyszerre csak abbamaradt. A gulyások kiáltozása megkettőződött, menekülésük sebesebb lett. Én magam is, anélkül, hogy okát tudtam volna adni, valamiféle névtelen rettegés hatása alá kerültem. Megsejtettem, hogy szörnyűséges veszedelem készül ránk törni. Nem vártam tovább, megnyomtam a vibrátor gombját.

A következő másodpercben a föld rengeni kezdett a mélyében valahol rohamra szólító százezernyi dob pergésétől. Ez a zaj haladt: eltávolodott attól a helytől, ahol álltam, s a síkság pánikba esett négyszögének sarkain álló négy kúp felé összpontosult.

Mindegyik kúp alján egy-egy, alagútbejárathoz hasonlóan kiképzett nyílás tárult. Ezeken a kapukon hátborzongató külsejű egyének sorát láttam előseregleni. Termetük kétszer olyan magas volt, mint az enyém, s olyan széles, mint egy-egy elefánttompor; súlyos léptekkel, négyes oszlopba fejlődve meneteltek, s irdatlan mellüket roppant öklükkel verdesve doboltak maguknak ütemet. Minden melldöngetés akkorát szólt, mintha kalapács sújtana le egy háromszáz literes, üres hordóra. Együttesük képezte azt a zajt, amely olyan rémítő hatással volt rám.

Áldottam a vibrátort, amely kimenekített e szörnyek karmai közül, hiszen nyilvánvaló volt, hogy e sereg az én megsemmisítésem végett bújt elő a földből. Tagjai szintén pucérak voltak. Testüket bődületes méretű csontok és minden képzeletet fölülmúló izmok kollekciója alkotta. Belek és nemiszervek tekintetében ők sem álltak másként, mint az ijedős gulyások. Bordáik, afféle hídívek, a combjukig nyúltak.

S e monstrumok csak egyre tódultak kifelé a tátongó kapukon. A vastagbőrű állatok lassúságával járva, eleven kerítést képeztek a négy kúp között, majd lenyűgözően egyöntetű mozdulattal fordultak az általuk ily módon létrehozott négyzet középpontja felé. Akkor abbahagyták a melldöngetést, előrenyújtották karjukat, s olyan kiáltásokkal kezdtek előrehaladni, melyekben volt valami az elefánttrombitálásból meg az ezerszeresére fölerősített pulykarikoltásból. Karjuk, amely leeresztett állapotban a földet súrolta, idomtalan kézben végződött. A mutató- és nagyujj, illetve a gyűrűs- és kisujj egybeforrt, összesen két - atlétakar vastagságú - ujjat alkotva; ezekkel egy éppily vaskos hüvelykujj fordult szembe. Mindhárom ujj hegyén éles karom meredezett.

Törzsükön a fénylő koponyájú fej egészen aprónak tetszett. Az arcvonások szinte teljesen elmosódtak. A gödör, pilla és szemöldök nélküli szemek egyenesen maguk elé néztek. Két lyuk helyettesítette az orrot, semmi a fület, az áll pedig beleolvadt az izmos nyakba, mely piramisként ült az Atlasz terhét is elhordani képes vállakon.

Kezemet a fülhallgatóra helyezve próbáltam letompítani a fejemet szinte szétvető lármát. De az üvöltések át- meg átjárták szellemtestemet, s megtöltötték agyam. Egész öntudatomat össze kellett szednem, hogy idegrendszeremet valahogy megnyugtassam.

Miközben a harcosok egymás, azaz a négyzet középpontja felé lépdeltek, a kúpokból egyre újabbak bújtak elő, fejlődtek oszlopba, és meneteltek az előbbiek nyomában.

Több csapatnyi tehén tartózkodott a hadrendbe állt sereg akciótérségében. Amióta gulyásaik elszeleltek mellőlük, a derék tejelők nem mozdultak helyükről. Csak jobbra-balra forgatták a fejüket, a semmit bámulták nagy, szomorú szemükkel, ugyanazon a mélabús hangon bőgtek, mint a mi időnkben, s nyáladzottak.

Az üvöltő harcosok kinyújtott karral haladtak előre. Karmaik belevájtak a tehenek lágy húsába. A vérrel kevert tej rózsaszínű patakokban ömlött. A négylábúak egyetlen pillanat alatt fölnégyelve maradtak ott. A gyilkosok még csak meg sem álltak. A soron következő oszlop megragadta és apróra zúzta a maradványokat. A törmeléket a harmadik hullám péppé habarta. A sertéseknek ugyanez a sors jutott osztályrészül, akárcsak annak a mintegy húsz gulyásnak, aki már nem ért rá elmenekülni. A legelső harci oszlopok, a mészárlás mezején összetalálkozva, egymást kezdték ugyanezzel a hévvel és ugyanezekkel a kiáltásokkal darabokra marcangolni. Nemsokára már csak a harmadik tartalék állt a talpán, s nagy odaadással hasogatta apróhússá a hullák maradványait.

Reszkettem az irtózattól. Természetesen egy efféle halálgépezet nem hagyott egérutat semminek. Semminek, legföljebb annak a súllyal nem mérhető lénynek, akivé a vibrátor jóvoltából lettem. De mi maradt volna belőlem, ha ez a gondviselő szerkezet nem állt volna rendelkezésemre?

Az öldöklést túlélt harcosok abbahagyták az ordítást. Most úgy morogtak, mint a jóllakott fenevadak, s összesereglettek a terep közepén. Hátat fordítottam nekik, s egyetlen nekirugaszkodással a legközelebb eső kúp kapujánál termettem. E nyílás mellett egy, a többinél alacsonyabb harcos álldogált. Távolról szemlélte az eseményeket, félig zárt kezeit távcsőként illesztve szeme elé. Alsókarjain négy, csillag alakú szőrcsomó fehérlett.

Visszafordultam a roncsok lepte, vértől iszamós mező felé. A mészárlás oka - vagyis jómagam - továbbra is fennállt. Megfeledkeztek róla. Igen sok ártatlan odaveszett. Még a fű is elpusztult. Elbámultam, hogy még ezer évszázad elteltével is milyen tisztán megőrződtek a háború hagyományai."

 

Saint-Menoux jelentésének folytatása

 

„A kúpba vágott nyílásnak hozzávetőlegesen akkora méretei voltak, mint egy székesegyház főkapujának. De semmiféle zárószerkezetet nem láttam. Csaknem húsz métert kellett megtennem, hogy keresztüljussak a vertföld falakon. Előttem három út nyílt meg. Egyikük, a bal oldali, emelkedett; egy másik, jobboldalt, lejtett; a harmadik vízszintesen vezetett be a tumuluszba.

A csatából véresen megtérő harcosok a jobb oldali út mélyén tűntek el, négyes sorokban. A csillagos ember menetelt most mellét düllesztve az élükön. Gulyások érkeztek, füttyszóval hívogatva teheneiket. A középső útra tértek. Követtem őket.

A nappali világosságot tompa derengés váltotta föl. Foszforeszkáló, a falakon rendkívüli sebességgel hajtó gombák sokadalma árasztotta. Láttam, amint e gombák néhány másodperc leforgása alatt borsó nagyságúakból almányiakká dagadnak, majd lelohadnak, hogy tetemük máris új sarjat hajtson. Valamiféle szakadatlan hideg-láng lobogásban nyomakodtak-hajszolódtak, nyomban megszűnő és egyre növekvő súlyos fürtökben csüngtek alá a mennyezetről.

Az út egy kör alakú, boltíves, ugyanezzel a fénnyel megvilágított tágas terembe vezetett. A földön, szikkadt fűrétegen, részint telteknek, részint üreseknek látszó kékes tömlők sorjáztak. Számukat két- vagy háromezerre becsültem.

A velem belépett gulyások egyike egy ilyen lappadt tömlőhöz vezette tehenét, s a nyílásba illesztette az állat emlőbimbaját. Csodálkozva hallottam a szopás hangjait. Közelebb léptem. Nem lyuk, hanem száj volt, ami az állat tőgyét szopta! E száj körül valamifajta palacsintamód lapos emberi ábrázat rajzolódott ki, koponya és nyak nélküli, holdszerű arc, amelyet alig lehetett megkülönböztetni a potrohtól, amelybe az emlő a tartalmát ürítette.

A száj úgy szopott, mint egy kiéhezett csecsemőé. A lélektelen szemek elbutultságot tükröző tétlen gyönyört fejeztek ki, s azoknak az embereknek az arckifejezésére emlékeztettek engem, akiket magánosan látni az éttermekben, s akik nem olvasnak, nem beszélnek, csak a rágással törődnek.

Hallottam a kiéhezett lény belsejébe ömlő folyadék szörcsögését. A lény hasának két oldalán babaméretűekké sorvadt, löttyedt lábak és karok lógtak.

Émelyegve kénytelen voltam ráébredni: ezek a szalmán szétszórt tömlők, ezek a tartályok, ezek az agy, izmok és csontok nélküli hasak - szintén emberek! A szörny, amelyen láthatatlan csizmámmal éppen tapostam, talán a saját vérem…

Az étkezés véget ért. Amint a tehén üres és a has-ember teli lett, a gulyás olyan zajjal húzta ki a szájból a mellbimbót, mint amilyet az üvegből kirántott dugó ad. A körkörös ajkak közül buborék bukott elő s pattant el. Áttetsző szemhéjak borultak lassan a lapos szemekre. A potroh bőrét lotykolás remegtette meg. A lény emészteni kezdett.

A nagy terem minden pontján ugyanez a művelet ment végbe. Minden üres has megtelt. Ezernyi száj tapadt az emlőkre. A hasak bugyborogtak, a tehenészek halk füttyszóval szólongatták elábrándozó jószágukat, az orgonamorgás ismét hallatszott a föld mélyéből. Izgalmam elcsitult. Visszanyertem a megfigyeléshez nélkülözhetetlen szellemi nyugalmat.

Az első dolog, amit észrevettem, a trágya hiánya volt. Ezeknek a csupa bél egyéneknek éppoly kevéssé volt végbélnyílásuk, mint a tehenészeknek vagy a katonáknak. Ebből arra következtettem, hogy e lények emésztése hulladék nélküli, teljes felszívódással jár.

A terem közepén kör alakú dobogó emelkedett, afféle zenekioszk, amelyen valami messziről is láthatóan mozgott. Közelebb mentem.

Három magas növésű, igen sovány, szinte fonálszerű kreatúra egymást kézen fogva járt lassan körbe, arccal kifelé.

Ezek is emberek voltak, akik itt póklábukkal nagyokat lépkedve előttem forogtak. Hogy erről megbizonyosodjam, elegendő volt egy pillantást vetnem a mi időnk emberi lábaihoz oly igen hasonló lábukra, valamint a barátság gesztusával egybefonódó kezükre. Hanem micsoda különös fej ült testükön! A három kreatúra egyike olyan széles és hosszú füleket imbolyogtatott, mint amilyenek a banánfa levelei. Irdatlan rózsás tölcséreivel a terem valamennyi zugát sorra célozta, mintha a legcsekélyebb suttogást is el akarná kapni. A másodiknak nem is orra, inkább ormánya volt; a két roppant öblű orrlik mellett a cimpák szünet nélkül lifegtek, akár a denevérszárnyak. A harmadik koponyájából három csáp nyúlt ki, a levegőben kifeszülő és összevissza facsarodó három cső kígyó, amelyek mindegyike fehéres dudorban végződött. E nyúlványok természetét csak akkor fogtam föl, amikor egyikük hozzám ért, s én megpillantottam a hegyén, akár gombot a cérna végén - egy szemet! Ez a lény három szemmel nyúlt ki a térbe: szőrtelen írjének hátsó részén a tobozszem is kinőtt. A kreatúra himbálgatta, a mennyezet felé emelte, vállán hátravetette, majd a föld színéig eresztette három szembogarát, ég tudja, miféle látványokra vadászva szüntelenül.

A három lény egy monoton mélabú alig hallható panaszát sóhajtotta világgá. Nagy, lassú léptekkel, kéz a kézben forogtak, s olyan hangon jajongtak, mintha gyermek sírna igen távol, az éjszaka mélyén. S egyikük füle, másikuk szeme, a harmadiknak az orra, továbbá mind hármójuk lába és ingázó karja közös sirámuk lassú ütemére mozgott.

Arcuk torzulatai ellenére is emberi és levert külsejük volt. Úgy látszott, hogy tisztában vannak ocsmány voltukkal, s hogy bele is törődtek sorsukba, ám egyszersmind vigasztalanok is. De azt hiszem, ezúttal túlontúl sok teret hagyok érzékenységemnek. Végtére is naponta találkozunk csúnya emberekkel, akik szerencsétleneknek látszanak, s akiket sajnálunk, holott el nem cserélnék az orrukat az Adoniszéval.

Elfordultam a triótól. Már pedzettem a szerepét. A végsőkig kifejlődött érzékszervek birtokában alighanem az a feladata, hogy fölfedjen minden rendhagyó eseményt, amely látó-, halló-, illetve szaglókörében előfordul.

Előbb tehát izmokkal ellátott lényekkel, gulyásokkal és katonákkal találkoztam; ezeknek meghatározott feladatuk van, érzékeikkel pedig csakis a munkájukba vágó jelenségeket fogják föl.

Azután hasakat láttam; ezek mindegyike úgy táplálkozik, mintha négyszáz helyett tenné. Nyilvánvalóan a belek nélküli emberek helyett esznek.

Végül olyan kreatúrákat vizsgáltam meg, amelyek az egész közösség helyett néznek, hallanak, szagolnak. Már kezdtem érteni a városállam működési elvét. Föltevéseim kialakítása előtt azonban tovább kellett haladnom kutatásaimban.

Amióta csak beléptem a kúpba, a hasak rotyogásán és böffenésein meg a középponti trió halk sirámán túl rémes ordítások távoli koncertjét hallottam. A mennyezeten keresztül elhagytam a nagytermet, s egy másik, alig kisebb helyiségbe értem. Azt hittem, a pokolba kerültem. Heves fény lobogott köröttem, akár a máglyaláng. Vörös gombák lepték el ragyogó nyüzsgésükkel a falakat, s világították meg naplementeszerűen a földön vergődő lényeket. Néhány pillanatig eltartott, amíg hozzászoktam a fényváltozáshoz. Az aszottfű-almon újfajta, erős karú, kampós kezű, cápapofájú has-emberek voltak sorba fektetve.

Egy kondás lépett disznajával az egyik ilyen állkapcsos-emberhez. Emez a vérszínű levegőbe nyújtotta karját, feldöfte az üvöltő állatot, pofájához vonta, s egyetlen rántással leszelte a két combját. Még egy perc sem telt belé, s szőröstül-bőröstül befalta.

Meg kell vallanom, hogy még számos utazás után sem sikerült úrrá lennem izgulékony természetemen, legyűrnöm az elképedést, az iszonyatot vagy az örömöt. Amit korábban láttam, nem akadályozott meg abban, hogy az újabb látványokon föl ne induljak. Mindamellett azon voltam, hogy a fejem mindig tiszta maradjon.

Elfogott hát a szánalom e rózsaszínű sertések iránt, s rokonszenvvel hajoltam egyikük fölé. Ő volt az, bizony, a mi meghitt disznócskánk, Szent Antal ártatlan kísérője. Egy állat tökéletesebb lehet nálunk, kivált, ha e százezer év alatt nem fejlődött tovább, miközben az ember ilyen gyökeres módon átalakult. Csak a farkincáját vesztette el a szegény négylábú; az bizonyára fölöslegesnek ítéltetett…

Elhallgattattam nem éppen helyénvaló szánakozásomat - vajon nem szeretjük-e mi is a hurkát? -, s haladéktalanul elhagytam e véres helyet.

A fölötte levő emeleten, amelyet gyöngéd zöld fény világított meg, a has-embereknek egy harmadik, ezúttal gyümölcsökkel táplált változatát találtam. Egyedei közt földmívesek jártak-keltek. Két almát vagy két körtét hozott- mindegyik, egyet-egyet a bal, illetve jobb kezében. Az időnek és a munkának ez a pocsékolása csodálkozással töltött el. Rádöbbentem, hogy mind ez idáig sem szerszámot, sem edényt nem láttam az ezredik évszázad embereinek kezében. Ebből arra következtettem, hogy semmiféle iparuk nincs, s hogy még a kézművesség is eltűnt.

A negyedik termet aranyszínű gombák világították meg. Ez a víg fény jókedvre hangolt. A terem közepén nagy, földből épült erjesztőkád állott. Lejtős oldalán ösvények húzódtak. Ezeken könnyű léptű, szinte táncosan ringó földmívesek kaptattak föl. A csúcsra érve szétmorzsolták és a kádba hajították a magukkal hozott egyetlen fürt szőlőt, majd fordultak másikért. A kád tartalma erjedésben volt. A fölös lé kicsiny földárkok százain csordogált újabb has-emberek tölcsérforma szájáig. Ezek az emberek, akiknek vöröslő orruk és apró, vidám szemük volt, egyre-másra böfögtek. Valamennyiük közt ők hasonlítottak a legjobban a huszadik század átlagemberéhez.

Mindegyik teremben egy-egy riasztótrió forgott ugyanabban a mélabús őrjáratban, ugyanannak a sirámnak ugyanarra az ütemére. Még a kúp hegyén is találtam egyet, azon a parányi külső teraszon, amelyhez az emelkedő út vezetett. Ez a hármas a mezőségre felügyelt. Alighanem ő pécézett ki engem. A fű színével egybeolvadó zöld szkafanderem megóvott attól, hogy az árgus szemű tekintete fölfedezzen. De mihelyt fütyülni és kiabálni kezdtem, a banánfa-fülek meghallottak. Vajon miféle rejtélyes úton-módon szereztek a gulyások azon nyomban tudomást jelenlétemről, s kaptak a harcosok parancsot a megsemmisítésemre? A százezredik esztendőben tett első utazásom alkalmával ezt nem sikerült földerítenem. Úgy hiszem azonban, hogy az előző évszázadokban végzett kutatásaim révén megfejtettem, mi is az az erő, melyen az új emberek egymás közti érintkezése alapul. Most már csak arra kell rájönnöm, miképpen alkalmazzák.

E magaslati pontról messzire elláttam. Az általam meglátogatotthoz hasonló kúpok emelkedtek szabályos távközökben, végtelen számban. Hegyük fűrészfogazattá rajzolta át a láthatárt. Mindegyiket ugyanaz a groteszk és vigasztalan szentháromság koszorúzta.

A földmíves nép lassan tett-vett a tehenek és sertések, valamint a gyümölcsök körül. A mészárlásnak immár nyomát sem láttam. A varázslatos fű újra kinőtt. A virágzó legelők elmosták a halál emlékét. Újabb tehenek hersegtették a gyepet. A földmíves nép lassan tett-vett a szemnek a mélyzöld füvön oly kellemes foltok, a fehér és rózsaszínű állatok között. A füttyök meg a földalatti orgonák koncertje megnyugtató rezgéssel töltötte be a levegőt. A zománcszerű égen sütött a nap. Az új világ a derült béke képét nyújtotta.

Elhatároztam, hogy filmet készítek. Leállítottam a vibrátort, s elővettem a kamerámat. Egyszeriben megcsapott a fű, fojtó szaga, melyről már-már elfeledkeztem. A földből feltörő hosszú morgások szárnyán a csizmám talpától a fejem búbjáig átjárta a zsigereimet. Éreztem, hogy magam is zöld leszek. A levegő langyossága fürdővízként vett körül, s kellemes érzéssel telített. Ugyanaz a kábultság, amely már rám tört egyszer, meglassította mozdulataimat, s elaltatta kíváncsiságom. A kamera a karomon csüngött. Összekaptam magam, s folytattam a felvételt.

Mögöttem a riasztótrió meggyorsította a körözést. Jajongása a rohanó ritmustól egészen élessé vékonyodott. Az ormány minden fordulatnál zajosan szimatolt felém. A fülek a fejem körül csapkodtak. A csáp-szemek szinte arabeszkekbe csomagoltak: földúlt szembogaruk villámként cikázott összevissza az arcom előtt.

A föld méhében döngeni hallottam a dob- melleket. Elképzeltem, ahogy a könyörtelen harcosok végigmenetelnek a spirális úton. Nem vártam be őket…"

 

Annette egyedül tartózkodott a laboratóriumban, amikor Saint-Menoux visszatért. Édesapja a szalonban szunyókált a nyitott ablak mellett, orrát szakállába ejtve. Annette éppen az általa előzőleg használt instrumentumokat rakosgatta helyre, a tégelyeket, amelyekben zavaros folyadékok lotyogtak. Becsukott egy faliszekrényt, dúdolva haladt keresztül a szobán. Lebontotta haját, amely súlyos, eleven fürtökben göndörödött a vállára.

A hórihorgas fiú képe annyira eltöltötte, hogy szinte nem is volt tudatában: rá gondol. Saint-Menoux távozása eleinte nyugtalanította, ám aztán hamarosan megnyugodott, bizonyos lévén abban, hogy éppúgy viszontlátja, mint a napfényt az éjszaka után.

A fiatalember egyszerre csak ott állt előtte.

A lány egyet sikkantott, s mindkét kezét a szívére szorította.

-      Ó! - mondta. - Majdnem megijedtem…

A fiatalember nem válaszolt, nem is mozdult. Csak nézte.

Elméjében az ezredik évszázad embereinek képei rajzottak. A rémítő hasak, a cápapofák, a sétáló szemek, a kampós kezek, a szörnyűséges mellek, az összeforradt tomporok lidérces körtáncot lejtettek emlékezetében. S íme, hazatérve tulajdon idejének legcsodálatosabb teremtménye fogadja: egy ifjú lány.

Pierre csak nézte őt, s formái, arcszíne, viselkedése összhangjának megannyi csodáját fedezte föl. „Milyen nagy a szeme! - gondolta. - Milyen rózsás és lágy az ajka! S milyen halovány az orcája e fekete haj mellett!"

Elámult azon, hogy olyan világhoz tartozik, amelyben sok millió hasonló teremtés él. Körös-körül a földgolyón, éjjel-nappal, hajnalban és alkonyatkor virulnak a fiatal lányok. És ez itt, ez az egyszerű, gyöngéd, önnön szépségétől és fiatalságától illatos gyöngyszem az ő jövendőbelije. Most már tudta.

- Annette… - nyögte ki valamelyest fojtottan - Annette, sosem köszönhetem meg eléggé Istennek, hogy ilyen gyönyörűnek teremtette önt.

Közelebb lépett. Annette szeme még nagyobbra tágult, nagyobbra még az arcánál is, betöltötte az eget.

Pierre messzire hajította kesztyűjét, kezet a gömbölyded vállakra tette, s megérezte galambmelegüket. Karjába zárta, szívébe bocsátotta a lányt, könnyű lett és hatalmas.

Görcsösen ölelő karja lassacskán engedett a szorításból. Annette fölemelte a fiú melléhez tapasztott fejét. Orcáján egy szíj lenyomata látszott. Hátrahajolva, a lány egy zöld gyapjúarcot és egy üvegkalitkába zárt kék szempárt pillantott meg magasan maga fölött.

Nagyot sóhajtott, hogy kifújjon valamit fojtogató boldogságából.

A fiú föntről egy feléje forduló, zaklatott arcot látott, két rejtőzködő kebel árnyékos zárójelét. Látta, ahogy Annette szemében elővillan, megnő és ragyog egy könnycsepp; majd ahogyan a lány szemhéja lassan lezárul.

Azt hitte, az éjszaka ereszkedik le. Nevén szólította a lányt:

-     Annette!

Emez ismét kinyitotta fölgyúlt szemét, s végtelen gyöngédséggel mosolygott, hogy mindörökre megnyugtassa a fiút.

 

Saint-Menoux jelentésének folytatása

 

„Huszadik századi időszámításunk két hónapja alatt harmincszor jártam be ezer évszázadot, s harmincszor tértem vissza e jövendőből. A vibrátor jóvoltából veszélytelenül elegyedhettem leszármazottaink életébe. Egész halom megfigyelést gyűjtöttem. Illendő, hogy ma összefoglalót adjak róluk.

Ama néhány utazás során, amely a százezredik évben tett első felderítőutamat megelőzte, nyomon követhettem annak a fejlődésnek a kezdetét, amelyen az emberiség a 2052-es esztendőt követően keresztülment. Az említett évben megszűnt az az energia, melyet mi elektromosságnak nevezünk. Ez katasztrófa volt. Tíz ember közül kilenc meghalt, mégpedig sokkal gyorsabban, mint akár a legtökéletesítettebb háború során.

A túlélők - erről mihamar meggyőződhettem - egy új, az agyvelejükből merített erő birtokába jutottak. Lehetséges, hogy az elektromosság csupán átalakult. Némely jel alapján mégis arra a föltevésre hajlok, hogy az új energia már napjainkban is létezik. Éppen csak nincs a létezéséről tudomásunk, s elhanyagoljuk fölkutatását: megelégszünk gépeink teljesítőképességével.

A 2052. esztendőt követően minden emberi lény többé-kevésbé birtokába került az újerőnek. De csak kevesen voltak képesek hasznosítani. Egy Fortuné nevezetű paraszt, aki keservesnek találta a földmunkát, alkalmazta elsőként szándékosan és okszerűen. Sikerült elérnie, hogy nem csupán az emberek, hanem az állatok és végül a tárgyak is engedelmeskedtek egyetlen szavára, sőt, később már szólnia sem kellett. A szerszámok, amelyekre szüksége volt, a kezébe röppentek. Nemsokára nem is hívta többé őket, mindössze a pipáját meg a kancsót. Ő maga egyre csak a padkán üldögélt és sütkérezett. Húsz ember dolgozott neki. Őt szolgálta az egész falu, Fortuné pedig pocakot eresztett.

Ez a 3110. év körül történt. Harmadik Honoré, Francois ősatya negyvenötödik követője a színe elé parancsolta és elevenen való elégettetésre ítélte Fortunét. Emez azonban mosolyogva lépett ki a máglya hamujából. A néptömeg, amely előzőleg leköpdöste, most éltetni kezdte, s minden dühét Honorén töltve ki, a csoda révén megmenekültet emelte a trónra.

Az új uralkodó szeretett jól élni. Alattvalóinak is boldogságot akart adni. Mégpedig valamennyinek, igazságosan. Azzal kezdte, hogy néhány nagyvelejű embert gyűjtött maga köré, s együttesükből az agyenergiának egyfajta akkumulátorát hozta létre. Ezt a szervezetet a maga idején agytrösztnek hívták. Az erőtlenebb agyúaknak - tehát a sokaságnak - alá kellett vetniük magukat e szervezet akaratának. Az agytröszt még a királynak is parancsolt; a fejére nőtt, s az emberiség ura lett.

Ettől a pillanattól fogva az emberiséget alkotó egyedek elvesztették egyéniségüket. Mindenhatóságuknak immár nem láthatták hasznát. Felebarátaik boldogságát célzó közös akaratuk, amely e felebarátokat kérlelhetetlenül vezérelte valamiféle különös, kötelező boldogság felé, őket magukat is törvényéhez idomította. Az emberek szándékuk ellenére szolgái lettek a városállamnak, amelyet vezettek. Számuk meggyarapodott, kollektív hatalmuk mesésen megnövekedett. Személyi hatalmuk viszont a nullával volt egyenlő. A belőlük áradó erő, úgy látszott, saját életét éli. A jog és a társadalmi boldogság elvei, melyeket az emberi agyvelő egzakt módon állapított meg, lerázták magukról az alkalmazásukban mindig is csődöt mondott emberi gyámságot. Független energiává szerveződtek, s a továbbiakban könyörtelen pontossággal kormányoztak.

Az új erő a közösség jóléte végett precíz feladattal látott el minden embert, s munkájukat megkönnyítendő, átalakította testüket, csökkentette érzékelési képességeiket, hogy a fájdalomtól, még inkább pedig, hogy a városállam működése szempontjából fölösleges benyomásoktól megkímélje őket.

Ily módon az ember az évszázadok során apránkint egy tökéletes társadalmi élet sejtecskéjévé lett. Csak azt látja, hallja, érzi, ami feladatával kapcsolatos; feladatától pedig semmi el nem tántorítja. Nem ismeri sem a gyötrelmet, sem a sajnálatot, sem a vágyat.

A földgolyó népessége megsokszorozódott, s települési viszonyait is megváltoztatta a már említett igazságossági elv alapján. Roppant arányú kétkezi munkával lerombolta a hegyeket, feltöltötte az óceánokat, betemette a folyamokat, nivellálta a földeket. A víz külső körforgását - eső - folyó - tenger - felhő – eső -       belső körforgás váltotta föl. A patakok és folyamok a földgolyó belseje felé futnak; szakadatlan mozgásukat a föld belsejének hőmérséklet-különbségei biztosítják. Ember vájta csatornák öntözik alulról a réteket és gyümölcsösöket, a növények útján juttatják a levegőbe az életfontosságú nedvességet, s a sarkokra, valamint a téltől fenyegetett féltekére szállítják a központi tűz melegét. Ekképpen sikerült fölszámolni azt a természeti egyenlőtlenséget, hogy egy dél-európai ember mérsékelt klímának örvendezhetett, miközben vele egyenjogúnak született eszkimó fivére a kegyetlen fagyot sínylette.

Földünkre immár rá sem ismernénk. Mindenütt lapos és langyos lévén, többé semmi sincs, ami a turistát vonzaná. De hát nincs is az ezredik évszázadban turista, nincs többé dologtalan ember, nincsenek olyanok, akik mások munkáját önzőén kihasználva, idejüket csupán az élvezetre fordítják. Mindenki mindig mindenkiért dolgozik, a minden változatosságától megfosztott föld felett vagy alatt. Nincsenek többé viharok, nincsenek vízesések, büszke hegyormok, enyhe lankák. Csak lapály - mindenütt. Csak napfény -      szakadatlan.

Bármerre jártam is a földön, mindenfelé ott láttam sorjázni a has-emberek lakhelyéül szolgáló kúpokat. E megszámlálhatatlan egyforma konstrukció közt legelők és gyümölcsfaligetek terülnek el. Az új ember nem gazdálkodik a szó szoros értelmében. Beérte mindenfajta fölösleges vagy káros növény kiirtásával. Hasonlóképpen megsemmisítette a madarakat, a halakat, a hüllőket, a békaféléket, a rovarokat és pókféléket, a gyűrűs férgeket és a puhányokat, a véglényeket és a tömlőbelűeket, a szivacsféléket és tüskésbőrűeket, az ízeltlábúakat és a vízi zsákállatokat, általában a víznek, a levegőnek és a föld mélyének minden lakóját, lemondva további felhasználásukról. Az emlősök osztálya is csupán két fajtára zsugorodott: a tehenekre meg az időközben fűevővé lett sertésekre.

A talajnak kúpokkal telitűzdelt, zöldellő kérge alatt milliónyi boltozatos csatorna szeli minden irányban keresztül-kasul a földgolyót. Víz, gőz és tűz kering bennük a földalatti munkásnép felügyelete alatt.

Ezeket az óriási munkálatokat, amelyekkel a mi gépeink sosem tudtak volna megbirkózni, s amelyek teljes tervét a mi időnk egyetlen agyveleje sem lett volna képes megszerkeszteni, a kollektív energia gondolta el és irányította, s a tömeg hajtotta végre, egyetlen fia szerszám nélkül. Az óceánokat maréknyi földdarabok töltötték fel, a hegyeket puszta kezek kaparták semmivé. Mégpedig micsoda kezek! A földalatti csatornák karbantartásával és felújításával megbízott munkások mellső végtagjai acélnál keményebb szaruból levő földhányó ásókká lettek…

Másfelől nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az új emberiség rendkívüli mennyiségű dolgozóval rendelkezik, s hogy apránkint valósította meg e munkálatokat, olyan türelemmel és konoksággal, amilyet a mi világunk, amely szüntelenül váltogatja a kormányzatokat, el sem tudna képzelni.

Néhány utazás, amelyet, a bennünket a százezredik évtől elválasztó időbe tettem, hozzásegített, hogy megállapíthassam bizonyos munkák hozzávetőleges tartamát. Az emberi eróziónak tizenegyezer esztendőre volt szüksége az Alpok eltüntetéséhez. Az utolsó gyomcsomót a kilencvennyolcezredik évben tépték ki, az utolsó bolhát tizenöt évszázadnyi elkeseredett háború után nyomták agyon. Tökéletes világot nem is lehet egyik napról a másikra létrehozni,

A földalatti munkásoknak nincs sem lélegzőberendezésük, sem bélcsatornájuk, sem pedig nemzőszervük. Testük egyetlen irtózatos izomköteg. Ellapult fejükkel döngölik le a kiemelt földet. Azok, akik a központi tűz közelében dolgoznak, a rossz közérzet legcsekélyebb jele nélkül mozognak a forró vízben vagy a lángok közt, s tocsognak a lávában. A városállamot kormányzó kollektív energia egyfajta szigetelő páncéllal vonja be őket. Mintha a mi időnk egyik-másik népcsoportja is ismerte volna ezt az immunitást. Némely utazók látták, amint hindu fakírok vagy néger varázslók mezítláb járkálnak az izzó parázson anélkül, hogy égési sebeket szenvednének. Ez késztet annak feltételezésére, hogy a szellemi energiát már mi is felhasználhattuk volna a magunk idejében, ha nem elégedtünk volna meg az elektromossággal.

Tehát a százezredik év társadalmát kérlelhetetlen igazságosság vezérli. Az individualizmus, amelyet oly gyakorta vetettek a szemünkre, itt még csak el sem képzelhető. Az ember megfeledkezett önmagáról, mint egyénről. Sem érzékek adta élményei, sem személyes gondolatai nincsenek többé. Csakis testvéreiért és általuk él.

Ám még ebben a kiválóan megszervezett világban is akad szembeötlő egyenlőtlenség. Némelyek evés nélkül dolgoznak, mások munka nélkül esznek. E körülmény valamelyes rokonságot jelenthetne a vizsgált század és a miénk között, ha a has-emberek elnyelte táplálék nem valamennyiük hasznát szolgálná. Amiről nálunk nem beszélhetünk.

A jelek szerint a harcosok osztálya van a legkedvezőbb helyzetben, hiszen kiirtanivalója alig akad. A derék vitézek azzal töltik az időt, hogy bődületes méretű földalatti termeikben állva alusznak, mégpedig mindig négyes sorokban. Akárcsak a földművelőknek, nekik is föladatuk a társadalmi test légzési funkcióinak ellátása. A katonák hortyogása adja azt az orgonahangot, amely megremegteti a talajt.

Mindenki helyett a harcosok és a földmívesek lélegzenek, a has-emberek emésztenek, a riasztótriók szagolnak, látnak és hallanak. Még nem sikerült fölfedeznem, hogyan jut el egyiküktől másikukig az emésztés és a légzés eredménye, valamint a mértéktelenül kifejlett érzékszervek valamelyike által fölfogott ingerület. Mindezt kétségtelenül hozzácsapják ahhoz a közös energiatartalékhoz, amelyben az új emberiség szinte fürdik. Vajon mi módon merít belőle az egyed? Olybá tűnik, hogy az ezredik évszázad emberének nincs erre a funkcióra szolgáló új szerve. Úgy vélem, idegrendszerét, vagy azt, ami az agyából megmaradt, közvetlenül éri ez az áradat, az új, kollektív vér.

Magam is, ha nem vigyáznék, igen hamar az új erő hatása alá kerülnék. Mihelyt leállítom a vibrátort, ügyelnem kell, nehogy személyiségem elillanjon. Hébe-korba azon kaptam ugyanis magam, hogy fütyülök a tehenészekkel, horkolok a katonákkal, s mohó kézzel kapok a kis dundi sertések után. A legcsekélyebb incidens aztán fölráz és magamhoz térít.

Igazgatási szervnek sehol sem láttam nyomát. Vajon azt jelenti-e ez, hogy az agytröszt, amelyet tulajdon akarata a háttérbe szorított, apránkint megszűnt? Remélem, erre a kérdésre következő útjaim során választ adhatok. Még egy másik, nem kevésbé fontos kérdés is feleletre vár: miképpen szaporodnak az új emberek? Tudniillik e távoli időben egyetlen nővel sem találkoztam. Igaz, férfival sem. Hiszen e lények egyikének sincs nemiszerve, még csökevényes formájú sem.

Nem feledkeztem meg arról, hogy földerítő útjaimnak nincs egyéb céljuk, mint meglelni, ha nem is az ember, legalább az emberek boldogságának titkát. Vajon ezek itt meglelték-e? Annyi kétségtelen, hogy nem szerencsétlenek. Ez már nem kevés. De hogy boldogok-e? Ezt a talányt mindaddig nem fejthetem meg, amíg nem tudom, ismerik-e a szerelmet."

 

A jövendőből való hazatérései alkalmával Saint-Menoux-t mind nagyobb boldogsággal töltötte el Annette újbóli jelenléte. Számára a lány jelentette mindazt, ami a mi igencsak régimódi, félelmetes megrázkódtatásokkal terhes, tömérdek nyomorúsággal tarkított emberiségünkben mégiscsak csodálatosan édes ízt ad az életnek.

Hosszú, a vállára rakoncátlan fürtökben aláomló haja volt, bájos keble, mely talán sosem szolgál majd semmire, s olyan lábikrája, melynek lágy vonala bizony nem volt a közösség szempontjából nélkülözhetetlen. Fekete, módfelett nagy, módfelett ragyogó szemei - így gondolta Saint-Menoux - nem annyira a látásért voltak, mint inkább, hogy őket szemléljék. Egyszerűen, de elragadóan öltözködött, s jó ízlésre valló szagosítókat használt. Kecses alakú cipőbe bújtatott lábacskáját, összekulcsolt kezét, tapadó ruhájának a derék meg a csípő körüli játékát a fiatalember, haza- hazatérve az új világból, káprázatosan szeretetreméltónak találta.

Olyannak szerette a lányt, amilyen, s mindazt szerette benne, amit már hasztalan keresett volna a jövendő városállamában. Szívében ő volt a tavasznak, a kedves arcukkal a nap felé forduló virágoknak a hajnalban, tollúkat borzoló madaraknak, a patakokból a fűre jutó vízcsöppeknek, az alkonyi hegyek rózsás arculatának, a tengeri csillagok homokba rótt ábráinak sommázata.

Minden nappal jobban szerette, s vele kettesben maradva ezt nem is hallgatta el előle. Beszélni ugyan alig beszélt, ezzel szemben lépten-nyomon hozzáért. Azt kívánta, hogy ujjai is igazolják szemének ámulatát. Rátette kezét a csípők vagy vállak gömbölyületére, belefúrta elnyíló ujjait a hajkorona hűvösébe. Magához vonta a lányt, hogy egész testével érezhesse, majd lehajolt, s ajkával illette fehér homlokát. Ekkor mintha a világ minden heve beléköltözött volna. Megfeledkezett nagy csontjairól, kurta ingujjáról. Az egyetemes öröm részévé vált, mint virágos ág a májusi fuvalomban.

Essaillon színe előtt a fiatalok megtartották az illő távolságot. Pierre úgy tervezte, hogy előbb bevégzi az előrehaladott civilizáció tanulmányozását, mielőtt ünnepélyesen bejelentené házasulási szándékát,

Ami Annette-et illeti, ő jól tudta, micsoda féltékeny szeretettel csügg rajta az édesapja. Attól tartott, hogy szenvedést okoz majd neki, ha látja, hogy a lánya mást is szeret kívüle, még ha ez a tiszteletre méltó munkatárs is az illető. Annette félt a pillanattól, amikor az öreg tudomást szerez majd közös elhatározásukról. Boldog volt. S késleltette a pillanatot, amelyben apját boldogtalanná teszi.

 

Saint-Menoux jelentése (részletek)

 

„Többé nem létezik hát? Éva nélküli paradicsommá változott vissza a világ? Nem hihettem. Tízszer is azzal indultam útnak, hogy megkeresem. A laboratórium falát teliraktam a hivatásukat végző - takarító, főző, gyermekeit gondozó - nők fényképével. Elindulás előtt rajtuk legeltettem a szemem. Mindez eredménytelennek bizonyult. Akkor a képeket dadákéval váltottam föl. Ezek mindannyiszor egy-egy legelő kellős közepére vezettek, kedves ismerőseim, a tehenek közé. Pirulva vásároltam az egyik mocskos és vigyorgó utcai árustól egy obszcén levelezőlap-sorozatot. De nem akaródzott igénybe vennem. Kortársaink számára a szerelem rossz hajlammá, élvezetté vagy megszokássá, a legtöbbször szórakozássá züllött. Nem volt kétséges előttem, hogy az ezredik évszázad világában visszatért funkcionális egyszerűségéhez. Végül is egy tudományos filmet használtam föl. Ez arra volt hivatva, hogy orvostanhallgatóknak egy nehéz szülés bonyodalmait mutassa be. Úgy indultam hát utamra, hogy képzeletem biológiai képekkel telítődött, s nyoma sem maradt benne semmiféle erotikus vagy érzelmi színezetnek…

Alkonytájt érkezem meg. Bizonyos távolságnyira tőlem, egy hegy emelkedik. Félgömb alakú lévén, szemlátomást emberi kéz műve. Alapjának átmérőjét mintegy két kilométerre becsülöm. Ide érve, tüstént bekapcsoltam a vibrátort, mert tömeg vesz körül. A lények, akikből áll, újak a számomra. A térdemig érnek. Mindnyájan ugyanabba az irányba sietnek: a hegy felé. Lehajolok hozzájuk, hogy jobban lássam őket. Futva szelnek keresztül. Miféle sürgős feladat hívja őket? Ez az első eset, hogy hozzánk hasonlító egyénekkel állok szemben. Vajon ebben leli-e magyarázatát, hogy szépnek találom őket? Rövid és göndör hajuk, kerek fejük, arcuk nemes vonásai, domborodó izmaik az Atlétára emlékeztetnek, arra a bronzszoborra, mely a szállásadónőm kandallóján trónol, két - foltozni való harisnyákkal teli - kínaiutánzat-váza közt. A prűd szobrász elmulasztotta férfiassággal felruházni művét. E tulajdonságból az engem körülvevő homunkuluszoknak sem jutott több. Topogásuk a Provence útjain hegyről síkra, síkról hegyre vándorló se-vége- se-hossza nyájakét idézi föl. A lenyugvó nap sötét pírral szegélyezi sziluettjüket, bíborral festi meg a fölöttük lebegő port, és csillogó mázt ad a hegy rózsaszínének. Ezúttal sem lelek magam körül sem férfit, sem nőt. Hát újabb utazásom is hiábavaló lesz?

Egy vállmozdulattal előrelököm magam. A sokaság fölé siklóm. Szívem dobogása föl- le, hánykolódtat. Hullámok sodorta hajóroncs módjára haladok.

A kicsiny lények kisvártatva nem tudnak többé futni, sőt, még lépni sem, olyan sokan vannak. Egymásnak feszülnek, összetorlódnak, egymásra tolulnak, akár a szárított fügék. Már nem jutnak tovább. Hiába koptatják türelmetlen lábbal a földet. A számtalan fej úgy hömpölyög erre-arra a glóriaszerű porban, mint valamiféle vetés. Túllendülök e torlaszon, s üres térségbe érkezem. A hegy lábától néhány méteres köz választja el a tömeget. Ez utóbbit mintha valamely felső hatalom állította volna meg. Heves indulat járja át az első sorban állókat. Hátul az újonnan jöttek taszigálódnak, topognak. Mezítlen sarkak, görbe lábujjak ezrei döngetik a földet. A sietős testek lendülete megtörik, az embertömeg lassan mozog, kering a földfal körül.

E kör alakú falban, mintegy kétméteres szabályos közönként, sötét, a kis emberkékre méretezett ajtók nyílnak. A törpikék feléjük néznek, tekintetükkel homályukat faggatják. Időnkint egyikük- másikuk mintha megtalálta volna, amiért a láthatár távolából idáig jött. Ezek boldogan fölrikkantanak, kiválnak testvéreik közül, s a nyílásba törtetnek.

Lehajlok, hogy én is benézhessek az ajtók egyikén; a látvány aztán meghökkent. Egyik ajtótól a másikig lépek, szemügyre veszek vagy százat. Némelykor egy-egy homunkulusz nyílként hasít keresztül, s hallom, amint sietős léptei elhalnak a vastag fal mögött.

Ott, mindahány sötét boltív alatt, élesen megvilágított kép remeg egy-egy alagút közepén a távolban, élő, egyszersmind érinthetetlen, az emberi hús minden színével ékes szellemkép.

Itt egy női mell látszik, ott egy arc, másutt egy-egy sovány ágyék, hájas fenék, sima has, gömbölyű és lágy kebel, hegyes kebel, mosoly, szőke haj, gödröcske, redős has, csípőn levő lencse, kéz, kék szem, egyenes orr, sasorr, boka, árnyékolt ajak, fül…

Nézek, egyre nézek. Női testek ezernyi töredékét látom, kövéreket és soványakat, csúnyákat és szépeket, szőkéket és barnákat, fiatalokat és öregeket. Minden nőt. Mindent a nőből. Az emberkék körbejárják e mintakollekciót, s valahányszor egyikük szembetalálja magát eszményével, az illető odarohan, keresztülugrik a képen, s eltűnik a homályban. A kép pedig továbbra is remegve kínálkozik kedvelőinek.

Nekifogok, hogy filmre vegyem e jelenségek egyikét. Íme, itt egy bámulatosan tiszta vonalú hát, szép, mint egy antik szobortorzó. Eléggé fénylőnek ítélem ahhoz, hogy nyomot hagyjon a filmen. Megállítom a vibrátort, előveszem a kamerámat, s a szűk ajtó felé fordítom.

Heves megrázkódtatás ér: a fehér vállak eltűntek. Helyükön egy fekete szempár szegeződik rám, egy jól ismert szempár, amelyet szeretek, egy nőé, akit e helyütt fölösleges megneveznem, de aki az egész életemet jelenti. Rám néz, hív. A világ legszebb fényében ragyog. Szerelmet vall nekem. Akit szeretek, szólít. Hallom a hangját. A sokaság toporog, liheg, nyög. A tengermorajból kihallom a kedves hangot: „Jöjj, szeretlek, a tiéd vagyok…" A sokaság szenved, sóhajt, verítékezik. Nyáj- szagából kiérzem annak a nőnek az éjszakai parfümjét, aki rám vár. Érzem melegét a testemen. Hihetetlen energia árama jár át. Karomat égnek emelem. Duzzadó izmaim megroppanják csontjaimat. Vérem fanfárként kürtöl. Megyek előre, szaladok, ordítok az örömtől. Magamévá fogom tenni a kedvesemet…

…Alaposan beleverődöm a hegy falába. Az ütődés magamhoz térít. Orrom vérzik a csuklya alatt. Szerencsére az ajtó túlontúl kicsi nekem. Szemüvegem hál' istennek törhetetlen. Mielőtt a káprázat ismét játszani kezdene velem, bekapcsolom a vibrátort. Hát ismét a bőrömön érezhettem az új városállam vezérlő erejének hatását.

Meg akarom tudni, hogyan folytatódott volna kalandom, ha sikerült volna belépnem az ajtón. A rejtély irányába lódulok. Miután keresztülhatoltam százlépésnyi falon, egy roppant kupolacsarnokba érkezem. Ezt kék gombák világítják meg, akár a nyári ég.

A helyiséget egyetlen gigantikus tömeg tölti be teljesen, szinte faltól falig. Valamilyen eleven anyag… Túlméretezett, félgömb alakú lény, amely alighanem több százezer tonna súlyú lehet, s úgy húzódik meg a hegy mélyén, mint puhatestű állat a kagylójában. Rózsás bőre sajátságosan lágy, és olyan selymes, akár egy gyermek orcája vagy egy fiatal lány szűzi hasa.

A külvilággal érintkező minden folyosóba a monstrumnak egy-egy, puha szájban végződő nyúlványa mered. Amikor a parányi emberkék valamelyike futva megérkezik, a száj bekapja, s cuppanva csukódik rá. A nyúlvány, szívásba fog, a húshegy kéjes borzongással nyeli el zsákmányát, aztán a száj újra elfoglalja helyét a homályos benyílóban.

Megkerültem az óriást. Mindenfelől egyformának találtam. Valamennyi szájával, percenként több százas átlaggal nyeldekli a boldog embereket. Nyíló-csukódó ajkainak ezrei puha hangot adnak, mintha olajtenger lotykolna.

A kívül tolongó türelmetlen tömeg aligha tud a ráváró förtelmes végről, a szörnyű kelepcéről, ahová a káprázat csalja. De van-e ezeknek a lényeknek egyáltalán fogalmuk a halálról?

Behatóbb vizsgálat után észrevettem, hogy az óriás nem a talajon nyugszik: belemélyed. Mindeddig csak a felső részét láttam. Beleugrom a földbe. Ügy fúródom belé, mint kő a vízbe.

Rendkívül tágas, ugyanilyen élénk világítású terembe jutok. Az ezredik évszázad minden elképzelhető emberfajtájából összeverődött tömeg tesz-vesz körülöttem. És megint hallom az új idők sajátos hangját, azt a hangot, amelynek hangsúlyozni szeretném csöndes voltát: az egyetlen szót sem szóló, még csak nem is sóhajtó számtalan lény topogásáét.

Elképedve látom, hogy a terem égboltmennyezetéről a hegyszerű lény alsó része úgy csüng alá, miként egy léggömb alja. A tátongó tömlő, amelyben végződik, olyan széles, mint a Szajna meg a Champs-Élysées együtt. Ebből a szervből lassan és szünet nélkül csöpög egy konglomerátum, amely a földre érve szétmorzsolódik. Minden darabka megrázza magát, prüszköl, felpattan: az új idők egy-egy embere. Ezrével támadnak előttem harcosok, földmívesek, hasak, földalatti munkások, riasztótriók (amelyeknek tagjai máris kézen fogják egymást) és még sokféle, előttem ez idáig ismeretlen változat. Nyomban különválnak fajtánként, s minden egynemű tömeg külön ajtóhoz vonul. A földművelők hónuk alatt viszik el a hétrét hajtogatott has-embereket.

Egy csapásra megértem mindazt, amit érkezésem óta láttam. E pillanatban az új emberek számolatlan és szakadatlan születésének vagyok tanúja. A földpáncéljában magát meghúzó hegyszerű lény a - nőt nem merek írni - nőstény, ő a királynő. És a porban türelmetlenül topogó homunkuluszok: a hímek.

Most már megértem örömüket. Az élet, nem pedig a halál felé rohannak. Mennyire nyomorúságosaknak tetszenek mellettük a kortársaim, a fivéreim! Milyen kicsinyesnek érzem magam! Mi csak azért adjuk oda magunkat a nőnek, hogy rögtön vissza is vegyük tőle magunkat. Tele vagyunk számítással és hátsó gondolatokkal. Egyetlen másodpercnyi neki- feledkezés után máris visszagubózunk önteltségünkbe és önzésünkbe. Ők bezzeg, távoli leszármazottaink, egészen odaadják magukat, szőröstül-bőröstül, egyszer s mindenkorra! Nincs szükségük hími szervre. Ez a szerv: a testük, amely maradéktalanul felolvad a nőben, mint ahogy a mi időnk olyik költője és szerelmese is azt kívánta (habár annak megnyugtató tudatával, hogy a dolog szerencsére kivitelezhetetlen), vajha eggyé válhatna szerelme tárgyával. Ezek az egyedek, akiket a városállam törvénye áldozatul kiszemelt, valamennyien elveszítik létüket a szerelem önkívületében, hogy biztosítsák a fajta folyamatosságát. A nősténynek meg a hímeknek ebből a tökéletes egységéből olyan felnőtt gyermekek születnek, akik már tudják teendőjüket, és sietve iparkodnak munkahelyükre.

Az ezerarcú káprázat, amely a kicsiny hímeket az egyedüli asszony felé vonzza, az ő szerelmüknek meg a miénknek talán egyetlen közös vonása…

Visszatértem a felső terembe. Az áldozathozatal változatlanul tart. Valószínűleg szüntelenül, éjjel-nappal folyik, akárcsak a szülés.

Láthatatlan gőzfoszlány, lassacskán fölemelkedem a rózsás lágyék mentén, amely mögött a misztérium végbemegy. Követem e lágyék szelíd hajlatát. Fölérek ormára.

Az irdatlan tömeg legtetején, a kupola íve alatt aranyhaj ágyon nyugszik a királynő feje. Alig nagyobb a mi asszonyfejeinknél; hunyt szemmel bukik hátra. Haja körülfolyja hullámaival, a szőke áradat lábamat verdesi. Nemes vonásai, sima homloka, piciny füle, igen halvány arcszíne megindító szépséggé állnak össze. Kissé gödröcskés orcái patetikus árnyékot rejtenek. Zárt ajkán sejtelmes mosoly, amely titokzatossá teszi. Szép, mint a mi legszebb asszonyaink, s arca a szerelemnek azt a magasztos boldogságát fejezi ki, amely már a halálfélelemmel határos.

Hébe-korba, akár a vihar, szilaj kifejezés dúlja föl aranyban fürdő arcát, hogy szája belerándul, homloka elborul. Anélkül, hogy szemhéját fölnyitná, jobbra-balra fetreng haj- párnáján, hánykolódik, majd apránkint lecsillapul, én pedig találgathatom, vajon a hitvesi öröm vagy a szülő nő gyötrelme zavarta-e meg szavakba nem foglalható pihenését egy pillanatra…"

 

Ugyanennek az utazásnak a során Saint-Menoux több hasonló, az Egyenlítő vonalán egymástól távoli közökben elhelyezett hegy-lényt fedezett föl.

Visszatérve Annette mellé, már kevesebb elragadtatással gondolt az ezredik évszázad apró hímjeinek sorsára. Elnézte a lányt, amint kecsesen és hajlékonyan jár-kel a házban, s tündéri kezével harmonikus rendet teremt. Boldogan gondolt arra, hogy miután belévész, ismét magához térhet, újra beléveszni.

Annette pedig igyekezett jövőbeli húgát olyannak elképzelni, amilyennek az ifjú tanár leírta neki. Fölidézve képét, amint ilyen halom hímet kebelez be, hirtelen ugyancsak zavarba jött. Pöttöm Saint-Menoux-k ezreivel látta magát körülvéve; álma ennél messzebb nem ment. A lány elpirult, s ragyogó szemmel pillantott az öles fiúra, aki legyűrte vágyát, hogy a nyomorék jelenlétében kapja a karjába.

Amaz Az emberi nem evolúciójáról, című tanulmányán dolgozott. A tudományos szenvedély minden egyébre vakká tette. Munkatársának legutóbbi jelentése fölkavarta. Újfajta - infravörös sugarakra érzékeny filmmel működő - kamerát dolgozott ki. Néhány napra bezárkózott a laboratóriumba, s egy szép reggelen kijelentette Saint-Menoux-nak, hogy el szándékozik kísérni legközelebbi utazásán.

-     Ez őrület! - fakadt ki a fiú.

Levegőbe lendítette a karját, hogy jobban kifejezésre juttassa ellenérzését. Eközben beleütközött a villanylámpa burájába, mely himbálózni kezdett a huzal végén.

-     Ne tegye tönkre a berendezésemet! - mosolygott Essaillon. - Miért volna ez őrület? Bevontam egy vasszéket noelittal. Ülve indulok útnak. Ugyanígy is térek majd vissza. Odaérkezésemkor a vibrátor mindentől megóv. Szeretném legalább egyetlenegyszer látni a jövő világát.

-     Megértem a kíváncsiságát - csóválta a fejét Saint-Menoux. - Ettől azonban egy csöppet sem ellenzem kevésbé tervét…

-     Kíváncsiság? - vágott közbe a tudós. - Nem egészen pontosan értelmezi, kedvesem. Főleg türelmetlenségről van szó. Most már tudjuk, hogy abban a furcsa társadalomban némelyek dolgoznak, mások esznek, lélegzenek, szeretkeznek, szülnek vagy harcolnak, de még mindig nem tudjuk, ki gondolkodik. Márpedig attól tartok, nélkülem még sokáig topogna egy helyben, mielőtt rábukkanna a magyarázatra.

Mindkét kezével egy-egy jókora marék szakállat kezdett gépiesen gyűrögetni. Szeme ábrándozó lett. Azután így folytatta:

-     Nos, tovább szeretnék sietni. Még nem a százezredik esztendő az, amelyik kezünkbe adja az emberi boldogság titkát. Úgy vélem, az a civilizáció szintén el fog tűnni. Én azt akarom megismerni, amelyik majd a helyére lép. Az ezredik évszázad kezd múlttá válni a számomra…

Ugyanennek a napnak a délutánján rejtélyes megbízatással küldte el Filoménát, aki egy göndör férfiúval tért vissza. Mindhárman bezárkóztak a tudós szobájába. Amikor a férfi eltávozott, Essaillon beszólította Pierre-t és Annette-et.

Mindketten szörnyülködő meglepetéssel kiáltottak föl. A rokkant levágatta a szakállát. Nyakát halovány, háromszoros tokában a mellére omló áll takarta. Orcájának a világosságtól oly sokáig elfödött bőre mellett még sápadt feje búbja is szinte napbarnítottnak tetszett.

Egy másik ember volt az, aki a szőrfüggöny mögül most előlépett. Egy anyagibb és kevésbé dicső férfiú. Saint-Menoux első ízben látta meg a tudós száját, amely, íme, levedlette rejtélyességét. Ez a száj egyszerre tűnt a szemében erős akaratúnak és érzékinek: alsó ajka vastag volt, a felső egyenes, moccanatlan.

-     Zavart volna a szkafanderben - bökött a kövér ember a learatott arany rendekre, melyeket Filoména egy aktatáskába gyömöszölt. - Majd odaadjuk a hulladékgyűjtőknek. Jócskán kitelik belőle egy pár papucs!

 

Elmentek hát. Az égimeszelő Saint-Menoux állva, a tudóst, aki irdatlan, gömbölyű tömegként terült el vasszékén, kézen fogva. Annette adta meg a jelet az indulásra. „ Egy-kettő-három!" - számolt. Előzőleg többször begyakorolták a dolgot. Tudniillik egyszerre kellett indulniuk, hogy egyszerre is érkezzenek meg. Háromra mindketten megnyomták a gombot.

Annette sóhajt, dolga után megy, rendet rak a laboratóriumban, előkészíti a másnapi munkát, összeírja egy nagy, vöröskötésű füzetbe a noelittal bevont réz vezetőképességének variációira vonatkozó legutóbbi kísérletek nyugtalanságát. Arra gondol, hogy lassan ideje lesz kiruccannia 1939-be. Filoménának már nincs fehér lisztje a sütéshez.

 

Egy kerek hegy ormán landoltak. E megfigyelőpont magasáról vette az ugyancsak meghatott tudós szemügyre a föld új arculatát. Miután a vibrátor megszabadította súlyától, úgy vetette magát Saint-Menoux nyomába, mint egy meleg vízzel teli tömlő. Körbecsavarogták a hegyet, végignézték, hogyan törtetnek a hímek a bűbájos képű kapuk felé. Velük együtt léptek be a földfalon keresztül ők is, s tanúi voltak az áldozat bemutatásának. Essaillon meg akarta szemlélni a királynő arcát. Az illető hölgy barna volt. A fény kék lángocskákban verődött vissza hajának sodrott tengeréről. A tudós meghajolt az ezerszer ölelt és százezerszer meggyötört asszony előtt. A fakó, márvány nehéz szemhéjak lassan megemelkedtek. A szembogár nélküli szemek, a fehér szoborszemek a két fölindult emberre meredtek. Azután visszamerültek roppant álmukba.

A szkafanderekben a vibrátorok nem teljesen azonos ütemre járnak, s a két férfi csupán az interferenciák alkalmával, másodpercenként mintegy hússzor találkozik. A retinahártyán jelentkező képek eléggé tartósak ahhoz, hogy mindketten folyamatosnak láthassák a képek egymásutánját. Olybá tűnnek egymásnak, mint két áttetsző, ám sötét fantom. Hogy megértsék egymást, lassan kell beszélniük. Az interferenciák elnyelnek egy-egy szótagot, másokat megnyújtanak.

Sétálgattak a békés mezőség fölött. Saint-Menoux-nak kétszer meg kellett állnia, hogy kinyissa csuklyáját, s kifújja az orrát. Idültté vált náthája fájdalmas nyilakat lövell a füléig és a szeme mögé.

-     Szegény barátom! - szólt Essaillon. - Komolyan utána kell néznem, hogy valami orvosságot találjak önnek.

Ez az esemény módot adott a kövér embernek, hogy működésben lássa a riadókészültséget s munkában a harcosokat.

A két útitárs továbbment, kifürkészte a földalatti helyiségeket, keresztülhaladt más, zászlóalj-rendben alvó harcosok sorain. Látták, hogyan ássák az éghetetlen munkások a földet, s hogyan ugranak a tűzbe. Ám sehol sem leltek gondolkodó lényre.

Fölkaptatnak egy kerek hegy tetejére, leállítják a vibrátort. Essaillon ismét ott ül hűséges székén, amelyet szíjak csatolnak az övéhez.

-     Magammal hoztam valamit, aminek a keresett helyekhez kell bennünket kalauzolnia - mondja.

Beletúr tarisznyájába. Szkafandere még csak fokozza a hasán, éppen hogy üggyel-bajjal átérő kurta karjának ügyetlenségét. Végre sikerül előhalásznia egy durva papirosból készült, nagyméretű borítékot.

-     Először is állítsuk be készülékeinket. Még egy kicsit előreugrunk, épp csak egy félórányit, hogy elménknek alkalma legyen arra a helyre szállítani bennünket, amelyet fölidézünk.

Egy fényképet húz ki a borítékból, s megmutatja Saint-Menoux-nak. Valóságos felvételhalmaz van rajta, afféle kirakósjáték-féle, a szellem XX. századi fellegvárainak látképével. Ott van a Sorbonne és Heidelberg, Oxford és a párizsi Politechnikum, a Larousse húszkötetes sorozata, a Francia Köztársaságnak az Élysée-palota lépcsőin álló utolsó kormánya, egy óvoda udvara, a tanárképző homlokzata és az Akadémia kupolája.

Egymás mellett találják magukat egy nagy, bolthajtásos teremben, ahol igencsak veszett a forróság. Előttük egy riasztótrió forog. Még mielőtt neszüket venné, a két ember már el is tűnt.

A kör alakú terem sugara tíz méter, ha van. Közepén egy oszlop; a körül forog az érzékelő hármas. A falban, a padlótól a boltívig, mintegy ötven darab, félhenger alakú fülke sorakozik. A felszín földmíveseitől csak bőrük fehérségével elütő emberek lépkednek egyik fülkétől a másikig, szemlátomást avégett, hogy belsejüket figyeljék. Minden fülkében egy-egy - szétlapult henger formájú és enyhén világító tárgyakból álló - rakás emelkedik.

A tárgyak rózsás fénye elkeveredik a gombákéval. Ezek még teljes kibontakozásukkor sem haladják meg egy biliárdgolyó nagyságát. A forróvízbeli buborékok sebességével nőnek, szaporodnak és halnak el.

A megérkezésüket követő másodperctöredék során a két ember - a hőségen kívül - édeskés és egyidejűleg csípős szagot érzett. Az volt a benyomásuk, hogy tehénistállóban járnak. Némelykor a hengerszerű tárgyak valamelyike kialszik. Az őr óvatosan kihúzza a megfelelő oszlopocskából, s hóna alá csapva, elhagyja a helyiséget. Csillogó, vadonatúj tárggyal megjelenik egy másik ember, s helyreállítja az oszlopocska eredeti magasságát.

Essaillon szellemalakja a falak mentén lebegve, meg-megállva, ismét nekieredve, mintha csak valami szeszélyes szellő szárnyán sodródnék, már többször körbejárta a termet.

-     Mit gondol, mi ez? - rikácsolja, rövid karját az imént megvizsgált oszlopocska felé nyújtva.

Saint-Menoux, még emlékezve a szagra, mely fogadta, úgy véli:

-     Sajtok?

A tudós árnyéka vállat von, s meghökkentő dolgot közöl:

-     Ezek itt agyak!

Pierre elképed, ám meg kell hajolnia a nyilvánvaló tény előtt. Fölismeri az ellapított, eltorzult agyi féltekéket, az Ammon-szarvakat, a sarkantyút és az ikcsontlebenyeket. Az agyvelő isthmusa összerándul, az élet fája sarjadózik, a calamus scriptorius megremeg, a Sylvius-zsilip fénylő agyvizet szállít, hogy csordultig teli a ciszterna, a tobozmirigy pedig úgy világít, mint egy angóranyúl szeme.

A föltornyozott agyak, amelyek mindegyike egy-egy celofánszerűen átlátszó agyhártyába van burkolva, halkan erjednek, s alig hallhatóan fortyognak.

A burkolatot két sor kerek lyuk metszi át, X betűt formálva. Essaillon reszkető ujjal mutat oda. Fölindult hangja eljut Saint-Menoux fülébe:

-     A mi iskolánk jele! A Politechnikum-jelzés! Ma is úgy jelzi, mint azelőtt a legjava agyakat!

Saint-Menoux ekkor megérti, mitől ilyen tökéletesen szabványosított az ezredik évszázad világa. Az evolúció, mely az elpergett százezer év folyamán átalakította az emberiséget, gyakorlatilag 1940-ben kezdődött. S rendíthetetlenül folytatódott minden katasztrófán túl. Az agytröszt a mi szervező bizottságaink művét folytatta.

Elhagyva a termet, a két utazó egy másik, teljesen hasonlóra bukkan, majd ismét egyre, azután továbbiakra. A kövér szárnyal, elöl, elszántan, a fenekére tapadó székfantommal. Már jókora utat megtettek, s még mindig nem jutottak az agyvelő-termek végére. Vaktában bekanyarodnak egy merőleges folyosóra, s egy tágas, földalatti sugárúthoz érnek.

Az úttest két oldalán fekete emberek sora menetel lassú és nehéz léptekkel. Bőrük úgy ragyog, mint a bogarak páncélja. Közönyös arcuk ébenfa maszknak tetszik. Mindegyikük egy-egy holttestet cipel a vállán.

Harcosok, földmívesek, munkások, holtukban is összeforrott, fülükkel-szemükkel a földet súroló riasztótriók haladnak itt a sír felé.

Az út közepén jönnek visszafelé az üres kezű, kerek hátú, csillogó halottvivők. A reszelős zaj, ahogy a sok ezer pőre talp a döngölt földön csoszog, visszaverődik a boltívekről, és sűrű vibrálással tölti meg a sugárutat.

Essaillon és Saint-Menoux a cipelők tömegébe vegyül, s velük együtt érkezik meg egy korláttal körülvett roppant kúthoz. Ennek falait teljes mélységükben ellepik a vonagló és foszforeszkáló porrá elpattanó zöld gombák. Halványan derengő gomolygás örvénylik a mélységben, s különös, végtelenül távoli zaj szűrődik föl onnét; mintha förtelmes, egy másik világról való állatok üvöltése volna, melyet sok ezer mérföldes távolság és anyagtalan falak sokasága fojt el. A csöndnél alig erősebb hang ez, olyasmi, mint a tenger visszhangja a kagylóhéjban, mégis, az utazók fülébe kimondhatatlan, tömény borzadályt hoz a föld méhéből.

Saint-Menoux érzi, hogy a bőrén mindenütt fölborzolódik a szőr. Szeretne odébbállni. Essaillon nyugodtan figyel.

Mintegy száz sugárút torkollik a kút elé. A hullahordók szünet nélkül érkeznek, közömbösen belehajítják terhüket a mélybe, majd visszafordulnak. A halottak kalimpáló tagokkal, elnyakló fejjel, nyitott fél szemmel, virágként szétnyílt kézzel zuhannak le. Egyikük- másikuk talpa a gombarétegbe hosszú, sötét sebet hasít, ezt azonban tüstént eltünteti a buborékos burjánzás.

A derengő porban lassan keringve hull a tetem. A zöldes felhő elrejti esését, elnyeli őt magát. Táncol, zuhog a halottak véget nem érő esője. Az elengedett testek fekete jeleket írnak karjukkal a fénybe, majd elmosódnak. Aztán mások érkeznek és hullanak le. Zuhanásuk hangja nem érkezik föl a mélység pereméig. Eltűnnek a halvány felhőben; a meredély, rémítő sóhaja befalja őket.

Essaillon fölemeli a karját.

-      Eleget láttam. Menjünk föl! - kiáltja.

A megkönnyebbült Saint-Menoux útközben ráismer egy szülőszobára, behatol a hegy-nő testébe, keresztülhalad méhmagzatainak magmáján, keresztül, morgó és sötétlő méhén, s végre kint van a szabad levegőn, a hegy tetején.

Kikapcsolja a vibrátort, nagyokat lélegzik, s örömmel köszönti a kövér fű illatát. Barátilag int a derék kék égnek.

Essaillon kifújja magát. Székének négy lába a földbe süpped.

-     Érdekelne - mondja - elmélázva Saint-Menoux miféle pokolba vezet az a lyuk, s micsoda szörnyű teremtmények üvöltöttek odalent.

-     Szegény barátom - feleli Essaillon -, hát már sosem szabadul meg a képzeletétől? Amit ön üvöltésnek nevez, az minden bizonnyal valamilyen földalatti folyam vagy tenger moraja. Esetleg a központi tűz bömbölése. A föld azt, amit adott, vagy a víz, vagy a tűz révén veszi vissza. Minthogy az új időszak lényei mindent földolgoznak, amit megesznek, s nem löknek ki magukból semmiféle hulladékot, testüknek a porhoz való visszatérte az egyetlen mód, hogy a földgolyó ne merüljön ki. Ha ezek az emberek fölfalnák halottaikat (miért is ne, sok néger törzs megtette a mi időnkben), akkor a föld egyre csak adna, s nem kapna sohasem. Anyaga apránkint átalakulna energiává, az emberiség pedig végül csak úgy nyüzsögne egy buborékszerűen üres bolygó hátán, amely bolygó aztán egy napon szétpattanna a világűrben…

-     Hallgassa csak! - vág a szavába Saint-Menoux. - Földerítettek.

Fölhallatszik lentről a dob-mellek dübögése. A legközelebb eső kúpokból harcosok sorjáznak elő, mellek háromszoros falát vonják a hegy köré, kásává aprítják a pöttöm hímek tömegét, amelyet sem a riadó, sem a közelgő halál nem tántoríthat el az asszony hasa körüli processziójától, s nekivágnak a meredek kaptatónak, karmukat a vertföldbe vájva.

-     Ideje eltűnnünk - véli Essaillon. - Ereszkedjünk vissza a királynő fejéhez. Egy kísérletet akarok végrehajtani.

Néhány pillanat múltán odaérkeznek a kupolabolt alá. Essaillon, aki túlontúl nagy lendületet vett, eltűnik a hegy-lény belsejében. Saint-Menoux hamarosan égre kalimpáló lábbal látja viszont.

-     Irigylem a biztonságát! - mondja a tudós, miután kikapcsolta a vibrátort. - Számomra ez az éteri közlekedés még teli van meglepetésekkel.

Saint-Menoux is újra fölveszi a kapcsolatot az anyagi világgal. Feje szinte a kupola tetejéig ér. Lába vörös hajzaton tapos; ennek lánghullámai több méteres körzetben övezik a szülő asszony arcát.

A fiatalember e magasztos almon keresztül megérzi, hogy a lágy test, mint valami pelyhes dunyha, enged a súlya alatt.

-     Segítsen elhagynom ezt a széket - szól a tudós. - Érzem, hogy a vaslábak kilyukasztják a bőrét!

A fiú segítségével oldalára dől, kicsatolja a szíjakat, s végül közvetlenül a hajzatra ül.

-     Így jobb - lihegi. - Most majd meglátjuk, hogyan szabadul meg az új emberiség e hatalmas lények testétől, ha meghalnak.

-     Mit szándékozik csinálni? - nyugtalankodik Saint-Menoux, s érzi, hogy elsápad.

-     Nos, egészen egyszerűen megöljük ezt a nőt! - közli a tudós olyan nyugalommal, mintha csak valamely kísérleti egérről volna szó.

Tarisznyájából kihúz egy konyhakést, amelynek pengéje kék villámokat szór.

-     Ha kilyukasztjuk a bőrét, esetleg még telifröcsköl bennünket vérrel vagy nyirokkal. Csupán egyetlen sebezhető pontot látok rajta: a fejét. Fölteszem, hogy elegendő lesz levágnunk. Lesz olyan szíves ezt magára vállalni? Ön fürgébb nálam…

Most már Saint-Menoux is leül. Lába a tudós javaslatától egy csapásra ingatag lett.

-     Ön… én… én erre sosem lennék képes! - sikerül kinyögnie. - önnek nem volna szabad… hiszen ez gyilkosság!

Essaillon megcsóválja a fejét.

-     Ön sosem lesz a tudományok embere, ha képtelen úrrá lenni az indulatain. Ön olyan érzékeny, mint egy napilapolvasó, szegény barátom! Amiről szó van, az nem gyilkosság, csupán egy műtét. Amikor ezt az asszonyt föláldozzuk, az új világot mindössze egyik reprodukáló sejtjétől fosztjuk meg, s azt is egykettőre pótolni fogják, elhiheti. S éppen azt akarom végignézni, ahogy ez itt eltűnik, s a helyettes megérkezik. Hej, ön még igen-igen fiatal! Nos, jó, majd magam veszem kézbe a dolgot.

Megmarkolja kését, s a hunyt szemű fejhez lép. Nagyon nehezen mozog. A hasán kúszik. Egy méter, ha elválasztja céljától. Több ízben meg kell állnia. Majdnem öt percig tartott, amíg megtette a távolságot. Fölegyenesedik, leül, megvárja, míg zihálása lecsillapul. A fej most éppen a lába közt van. A tudós nagy erőfeszítéssel előrehajol, sikerül karját túljuttatnia a köldökén, elkapja a fejet a hajánál fogva, magához rántja, s elmetszi a nyakát.

Saint-Menoux képtelen volt elvonni tekintetét az áldozat arcáról. A szenvedés legcsekélyebb jelét sem látta rajta. A száj, remegő szögletei, a kissé görcsös pillák kisimultak, s a szép arc a derült békesség kifejezését öltötte magára.

-     Mint a vaj - mondta a tudós, még lihegve az erőkifejtéstől. - Sem csont, sem gerinc… no persze, mire is volna jó? Vér sincs, nézze csak.

Saint-Menoux látja, hogy a nyak csakugyan el van vágva, és semmiféle nedv nem fröccsent ki, nem lévén ott sem véna, sem artéria, sem nyelőcső. Itt-ott egy-egy idegszál fehérje üt át a rózsás bőrön.

-     Ennek a nyaknak az átszelése - mondja a tudós - olyasmi volt, mint azé a főtt sonkáé, melyet tegnap kezdtünk meg otthon, s eszembe juttatja, hogy idestova hat órája nem ettem egy árva falatot sem. Még jó, hogy Annette nem felejtett el nekünk egy kis harapnivalót becsomagolni!

Elégedett sóhajjal kotor elő iszákjából egy kenyeret meg egy darab libamájas kolbászt, s odanyújtja társának.

-     Tessék, kedvesem!

Saint-Menoux int, hogy nem kér. Most igazán semmi étvágya. Otthagyja a tudóst, hadd falatozzék, s nekiindul, hogy kívül-belül földerítse a lefejezett lényt, sőt azt is, ami alatta van.

Visszatértekor a tudóst alva találja.

A kövér ember a földre pottyantotta érintetlen vajas kenyerét. Hasán összekulcsolt kezével még löttyedtebbnek, még dagadtabbnak tetszik. Nyitott csuklyájából kilátszik arca, melynek a kék fény márványjelleget kölcsönöz. Ajkán, szemhéján, sima homlokán röpke hullámok remegnek végig, a boldogság vagy a kín alig észrevehető hullámai. Mintha kívül lenne a világon, s valamiféle megnevezhetetlen szemlélődésbe veszne.

Saint-Menoux szólongatja, s vállára csap. A tudós nem mozdul. Az ifjú tanár ijedten rázza, kiáltoz, váltott kézzel pofozza, ám ez sem vezet eredményre. Végre az orrcimpái előtt elhúzott ammóniákos fiola felhőkölteti az alvót. Fölnyitja tétova szemét, Saint-Menoux-ra néz, s anélkül, hogy ráismerne, megint elalszik. Társának csak negyedórányi kísérletezés után sikerül teljesen fölébresztenie.

-     Ugye, megmondtam, hogy legyen óvatos? - veti a szemére Saint-Menoux. - Tessék: átengedte magát a kollektív energiának. Amint az velem is többször előfordult, ön annak a lénynek a magatartását vette föl, amely mellett tartózkodott, és…

Hirtelen elhallgat, s odapillog a női fejre, mely féloldalasan hever a hajsörényen. A tudós elvörösödik.

-     Rendkívüli álmom volt - közli élesen. - Majd később elmesélem.

Elfordítja fejét, erőltetetten mosolyog, kezét dörzsöli.

-     Inkább mondja el, hogy van a mi operáltunk - szól furcsa kamaszhangon.

-     Ez aztán a rendhagyó eset! - feleli az ifjú tanár, igencsak örömest, amiért témát változtathat. - Olyan jól van, mint még soha! Továbbra is változatlanul kebelezi be az apró hímeket mind a hatezer hüvelyével, s egész népeket szül! Az amputálás, amelynek ön alávetette, a jelek szerint még annyira sem zavarja, mintha egy hajszálát tépték volna ki.

-     Nem csodálkozom különösebben - jegyzi meg a testes férfiú, aki már visszanyerte hidegvérét, s akinek hangja visszatért rendes fekvésébe. - A fej már a mi időnkben is az a testrész volt, amelyre a nőknek, hogy megélhessenek, a legkevésbé volt szükségük. Na, segítsen visszaülnöm a székre. Hazatérünk…

Annette az utolsó rózsákat szedte a kertben.

Alkonyodott. A nap egy lángocskája fönnakadt a könnyű szellő borzolta fák csúcsán. Egy örvösgalamb-pár már éjszakai ága után nézett. Sarlós fecskék röpködtek igen magasan a lassan kékjét vesztő égen. Egy egérszínű felhő lomhán vonszolta rózsaszín foltos hasát észak felé. Egy ügyetlen galacsinhajtó fölbukott a fasor kavicsán.

Annette égnek emelte arcát, s karjába szorította a virágbokrétát. Vállába tövis szaladt. A lány lehunyta a szemét. Az aprócska fájdalom jólesett neki, akárcsak valamiféle savanyú gyümölcs. Ez a szeptemberi nap nehéz volt és forró. Heve még ott keringett a lány ereiben, s jókora dobbanásokra késztette szívét

Egy iszonyatos üvöltéstől szinte kővé dermedt. Fölismerte Pierre hangját. Óriási lélegzetet vett, eldobta a rózsákat, s a laboratórium felé futott, ahová egyszerre érkezett a loholtában kezét kötényébe törülgető Filoménával.

Annette belökte az ajtót, két lépést tett, kiáltásra tátotta a száját, s összerogyott. Filoména dühösen dohogva vonszolta ki a helyiségből. Saint-Menoux mindkét kezével görcsösen kapaszkodott a nagy márványasztalba. Borzalmas hányingerrel küzdött. Arcán és hátán jeges verejték folyt végig.

Előtte, a vasszék két oldalán a combjától a nyúltagyi csigolyákig kétfelé hasított Essaillon hevert, mintha egy alulról fölfelé irányuló rettenetes pengecsapás suhintotta volna ketté. Jobb és bal ülepével kétfelé csúszott a székről. A zöld csuklyába beburkolt feje sértetlenül maradt fenn az ülőkén. Nyitott szeme sem meglepetést, sem gyötrelmet nem tükrözött a nagy szemüveg mögött. A tudós hasának tartalma gőzölgő, bűzös tócsává áradt szét a padlón.

 

Saint-Menoux jelentésének vége

 

„Derék mesteremet a kertben, egy lombját hullajtó nyírfa lábánál földeltem el. Nagy a bánatom. A szellem örömeire oly falánk, a jövendőre oly kíváncsi drága Noéi Essaillon, íme, hát nem létezik többé az ön számára sem jövendő, sem múlt, sem jelen. Fölteszem, hogy most már azt is tudja, hová torkollik életidőnk alagútja, ha jól emlékszem hasonlatára. Kívánom önnek, hogy végtelenül világos hely legyen az, olyan, ahol semmi sem marad rejtve az önéhez hasonló, mindent tudni vágyó mohó lelkek előtt.

Filoména szolgálóra és rám várt a szörnyű feladat: a laboratórium kitakarítása. Mennyi rothadó anyag gyűlt össze e nagy ember hasában! Essaillon csak finom ételeket evett. Ám még a legomlósabb húsok, a primőr főzelékfélék, a legfehérebb kenyerek sem egyebek késleltetett excrementumoknál. Bizony, Isten szeszélyei közül az egyik legkülönösebb, hogy testünkre ezt az átalakító funkciót szabta! Vajon csakugyan elengedhetetlen-e a mindenség számára, hogy bensőnket az ott áhítattal rothadó növényi és állati maradványok árama járja át szüntelenül?

A legtöbb ember nem tesz mást, mint» kenyeret keres «, a kenyeret pedig, amelyért az ember verítékezett, végül a föld nyeli be.

Megértem, hogy az új emberiség ki akart törni e rabszolgaságból, s jóllehet a százezredik ív embereinek államában nem minden irigylésre méltó, az említett átalakító funkció megszüntetése számottevő haladást jelent.

Derék mesterem tetemének vizsgálata nyomán rájöttem, miféle rémséges baleset okozta az öreg halálát. Amint előrehajolt, hogy lemesse a reprodukáló lény fejét, szkafanderének varrása elrepedt a hátán, nyakától a lábak (övéig. Egyikünk sem vette észre. Én még akkor sem, amikor fölnyaláboltam az öreget, hogy székére visszasegítsem. Észre kellett volna vennem. Szórakozott voltam. Holtom napjáig gyötör majd az önvád. Amikor Noel Essaillon megnyomta a visszatérítő gombot, védőöltözékén kétujjnyi széles hasadás tátongott. Testének az a része, melyet e hasadás fölfedett, nem lévén immár a noelit hatása alatt, ott maradt az ezredik évszázadban, miközben a többi visszatért az 1942-es esztendőbe. A tudós kettészelve és holtan érkezett meg. A jövőben maradt rész csaknem az egész hátgerincet, a szív, a gyomor és a belek némely darabkáját, valamint a köldököt foglalta magában. Noéi Essaillon hősként, a tudomány mezején esett el. Nem akartam, hogy az áldozat, amelyet hozott, hiábavaló legyen. Visszatértem a százezredik évbe. Befejeztem e civilizáció tanulmányozását. Folytatni fogom az öreg kéziratát onnan, ahol a vég a kezéből kiragadta. Kortársaink hamarosan megismerik káprázatos életművét, s dicsőség övezi majd nevét, amint dukál.

A szerencsétlenséget követő első utazásom visszavezetett a helyszínre. Mesterem húsfoszlányai a kupola alatt, a gombák fényénél sötét foltokban ütöttek el a levágott fej hajkoronájának rőt aranyától. A fej arckifejezése nem változott. A lehunyt szem, a végre elcsitult ajak a tökéletes béke mosolyát rajzolta ki. Szemben Noéi Essaillon maradványaival, amelyek már az előrehaladott bomlás jegyeit mutatták, a fej ép volt. Azt, ami a tudósból megmaradt, a zsákomba raktam, a hullák kútjához cipeltem, s beléhajítottam.

Ekképpen az az ember, aki előtt a jövendő nem ismeretlen, egyszerre nyugszik, ahogyan talán ő maga is kívánta volna, a jövőben meg a jelenben. Béke poraira! Testének darabjai az utolsó ítélet napján majd meglelik egymást.

A lefejezett asszony tovább élt. Akárhányszor meglátogattam a későbbiek során, mindannyiszor normálisan működött; csak kiszikkadt feje hatott úgy, mint egy hieratikus maszk.

Visszatértem az agyvelő-termekbe is, s meggyőződhettem arról, hogy ezek egy, a glóbuszt teljesen körülölelő övet képeznek. Micsoda is lehet pontosan e szürkeállomány-oszlopocskák szerepe? Vajon valóban az egész nem helyett gondolkodnak-e, ahogy eleinte hittük? Az általam végrehajtott különféle kísérletek e föltevés elvetésére sarkallnak. Ezek az agyrakások az új energiát termelik és küldik az egész földre széjjel, ők fogják föl az érzéki behatásokat, s adják a parancsokat. Mindez teljesen automatikus. Korántsem gondolatról: reflexről van szó.

Hogyan terjed ez az energia? Milyen úton-módon érintkeznek az agy-emberek a többiekkel? Képtelen voltam megérteni. Ha egy tizenkilencedik századi embert valamely rádiókészülék elé ültetnénk, értené-e?

Az agy-emberek is, akárcsak a többiek, a legfelsőbb törvénynek engedelmeskednek, ez pedig a nem törvénye, mely immár egy a városállaméval. Ez a törvény ugyanúgy aláveti kényszerének az emberiséget, mint a gravitáció vagy bármely egyéb fizikai törvény- Uralma kétségtelen. A huszadik századé, mely kevésbé kétségtelen, vajon nem ugyanilyen szigorú-e? Miféle alapvető különbség van a kis hímeknek a királynő körüli processziója meg a közt a tánc közt, amelyet a mi évszázadunk férfiai járnak a nőkkel, kortársainkkal? A fajfenntartás nagy erejű szükséglete úgy mozgatja Őket, mint a paprikajancsikat. Ők szabadnak hiszik magukat, s szerelemről dalolnak, meg kedvesük szeméről és lelkéről. Pedig a fajta törvénye rángatja őket a nemiszervüknél fogva. Trisztán, Romeo: szimpla magnövények. Az a dolguk, hogy magjukat beleszórják az erre váró talajba, mely mindig ugyanaz, hívják bár Izoldának vagy Júliának. A többi: irodalom.

A százezredik esztendőbe tett utazásaim, a nő roppant hasa körüli és hatezer azonos, megannyi csalkép rejtette hüvelye körüli vizsgálódásaim irányították szemem az emberi lét természetére. De Isten segítségével — és annak a nőével, akire gondolok - nemsokára visszanyerem majd az illúzióra való képességet."

Annette alig tért magához ájulásából, máris őrjöngeni kezdett. Filoména gyógyteákkal itatta. Harmincfajta füvet is őrzött külön- fajta vasdobozokban.

Egy októberi napon, a fiatal lány fölkelt, hogy megtegye első lépéseit. Az ablak mellett álló és biztonságos öreg karjait feléje táró Dagobert karosszéket akarta elérni. Lába alatt megnyílt, fölbillent a padló, a mennyezet meglódult, a falak forogni kezdtek, az ablak helyére a szekrény került, az ágy meg a szekrény nyomában ügetett. Filoména fogta föl a lábadozót, leültette, jókora vánkost dugott a lába alá, s beburkolta egy durva, birka- szagú gyapjúpokrócba.

Annette nem mert gondolkodni, nem akart emlékezni. Jobban szerette, ha nem jár a fejében semmi. Kibámult a kertre, melyet szürke, finom szálú, szinte ködnek is mondható eső fátyolozott. Az ablak alatt gesztenye- fa-csemete állt. Az ősz egyetlen, öt sárga ujját lelógató levelet hagyott meg rajta. Némelykor egyik-másik ujj megszabadult egy vízcsöpptől, s néhány milliméternyit visszabillent az ég felé, mely nyomban újra leroskasztotta a szitáló permetegnek súllyal nem is mérhető terhével.

Saint-Menoux alkonyattájt érkezett vissza. A lány látta, ahogy előbukkan a fasorból. A fiú szürke vízbefúltként merült alá az estben. Annette érezte, hogy álla megremeg; az eső ködét a könnyeké tetézte.

A köd, az eső, a hideg, a halál megfojtja a világot, legázolja Annette-et. A lány fél, zokog, sikoltva kiáltja: „Pierre! Pierre!" Ha a fiú nem ér oda azonnal, ha egy másodpercnél többet késik, már nem találja őt, csak holtan.

Pierre rohan, belöki az ajtót, villanyt gyújt. Ledobja magáról a nedves felöltőt. Magas és mosolygós, arcát az élénk fény bearanyozza. Karjába öleli az elkámpicsorodott gyermeket, ringatja, csókolgatja a szemét. A rossz varázslatnak vége. Pierre bezárta az ablaktáblákat, s behúzva a függönyt is, kirekesztette az éjszakát meg az esőt. Karjában Annette hangosan csukladozva zokog, hogy alaposan kiöntse szíve bánatát.

 

-     Ostobák voltunk, amiért úgy nekibúsultunk - mondta Pierre. - Amit az ön édesapja megtett Filoménáért, mi megtehetjük őérte. Ha majd ön teljesen meggyógyult, elindulunk felkutatni a múltban, megakadályozzuk, hogy nekivágjon e gyászos utazásnak, s kikerültetjük vele a halált.

Mindenszentek napján Filoména a miséről hazatérve ott lelte gazdáját, Noéi Essaillont a karosszékben, teljes szakállával egyetemben. Az öreg mellett az örömtől átszellemült Annette és a mosolygó Saint-Menoux állt.

-     Nos, Filoména - szólt legzengzetesebb hangján a kövér ember mintha meg volna lepve… - Igazán nincs miért!

-     Az ördög! Maga… maga az ördög! - sziszegte a szolgáló.

Arca undort és borzadályt fejezett ki. Keresztet vetett lapos mellén, és hátrálva vonult ki a szobából, miközben szeme a szürke szemöldök alól szikrákat hányt.

Saint-Menoux kuncogni kezdett, de Annette elsápadt, s maga a tudós is a szívére látszott venni a dolgot.

Este, mikor édesapja lefeküdt, Annette kiment a kertbe. Pierre egy akácfánál várta. Sétálgattak a nedves éjszakában. A levelekben gázoltak. Az utolsó negyedébe érkezett hold sápadt fénybe vonta a felhőmennyezetet.

-     Annié- Annette, kedvesem, nem fázik?

A lány hozzásimult, s így felelt:

- Ön mellett sosem fogok fázni…

Azután nem is szóltak semmit, s nekik így volt az jól.

 

Filoména kikelt az ágyából, mezítláb végighaladt a folyosókon, kopogás nélkül benyitott a nyomorékhoz, s villanyt gyújtott. A hunyorgó, elképedt Essaillon nagy kínnal felült az ágyában.

-     Mit óhajt, Filoména?

Az idős nő egyenesen állt előtte, soványan, hálóingben. Szürke haja lapos tincsekben lobogott az arca körül.

-     Azt akarom, hogy visszamenjen oda, ahonnan jött! - közölte paraszti hangján.

-     Micsoda? - hüledezett a tudós.

-     Meg hogy engem is vigyen magával…

Essaillon vállat vont.

-     Eredjen lefeküdni, szegény Filoménám. Nincs eszénél!

De amaz nem tágított. Kemény szavakkal érvelt. Az embernek nincs joga meglopni a halált. Ha az ember meghal, az attól van, hogy Isten így akarta, ő tűzte ki halálunk óráját. Most majd a pokol vár mindkettejükre. Isten, büntetésből mért szörnyűséges véget a gazdájára; emez azonban e megpróbáltatás révén talán megváltódik bűneitől. Ha viszont kivonja magát a sújtás alól, iszonyatos és örökös bűnhődés vár rá. Vissza kell hát térnie a halálba, s magával vinnie a szerencsétlen szolgálót, akit nyomaszt ez a lopott élet.

Filoména dohogott, térdre vetette magát, sírt. Könnyei végigperegtek vén bőrén. Szipogott. Csúnya volt.

A fiatalok meghökkentek Essaillon új hangulata láttán. Az öreg elvesztette mosolyát, és nem akadt semmi, ami földeríthette volna. Mind komorabbá vált. Fogyni kezdett. Saint-Menoux, aki vele dolgozott Az emberi nem evolúciójáról, című tanulmányán, szórakozottnak, elmélázónak találta. A tudós nem törődött munkájával, hosszú percekre ábrándozásokba veszett, s amikor föleszmélt, rettegés ült a szemében.

Azután ágynak dőlt. A bőr csak úgy lötyögött rajta. Arca megnyúlt. Szakálla néhány nap leforgása alatt teljesen elvesztette dicső jellegét, s szomorú szürkébe csavarodott. Mintha elfeledett sarkokban port törültek volna vele.

Filoména szakadatlanul tovább piszkálta.

-     Most majd megint meghal, és ezúttal a piszkos találmányai sem segíthetnek magán. És el fog kárhozni!

A háztartást a szolgáló elhanyagolta. A folyosó végéről leste az alkalmat, mikor találhatja egyedül a beteget. Az ajtók mögül hallani lehetett, ahogy csikorgatja a fogát, és a Miatyánkot darálja. Naponta hússzor is benyitott Essaillonhoz. Emez felnyögött a láttára, s fülére húzta a takarót. Mintha bizony ezzel távol tarthatta volna a vén kereplő fenyegetőzését! S amikor Filoména kiment a szobából, a szavai továbbra is ott maradtak.

Saint-Menoux elküldött orvosért, aki aztán idegkimerültséget és urémiával súlyosbított nagyfokú szívgyöngeséget állapított meg a tudósnál. Emez az igazat akarta tudni.

-     Nem éri meg a hét végét - közölte nyugodtan a gyógyítás mestere.

Essaillon hozzávágta a párnát, dühös mozdulattal lesöpörte a fiolákat, amelyek teljesen elborították az éjjeliszekrényét, ráripakodott a nyugtatásával próbálkozó Saint-Menoux-ra.

Visszanyerve hidegvérét, a lányát hívatta. Ez is odaült az ágyához. Mosolyogni igyekezett, és sírva fakadt. Édesapja hosszan, szenvedélyesen, kétségbeesetten nézte.

- Annette, kislányom - szólt -, elhagylak. Ne emésszed magad. Még csalhatnánk, örökkévalóvá téve azt a néhány órát, amely előttem áll. De nem akarom. Isten kinyilatkoztatta akaratát. Engedelmeskedem.

Sóhajtott. Szeme nagyon mélyre süppedt. Az ajtó mögött Filoména csikorgott.

Éjjel egy pap érkezett. Bezárkózott Essaillonnal és Filoménával, végighallgatta hosszú gyónásukat, majd gazdának és szolgálónak egyaránt föladta az utolsó kenetet.

Hajnalban távozott el. Az előszobában megpillantotta a heverőn alvó Saint-Menoux-t és az egészen kicsire összetekeredett, kimerült, a fiúhoz simuló Annette-et. Fejét ingatva, áldásra emelte kezét. Az összekötő ajtót nyitva hagyta. A szoba üres volt.

 

Annette az édesapja testének még csak nyomát sem őrző ágyon találta a végrendeletet. A tudós kijelenti, hogy a pokol elkerülése végett önként visszatér első halálához. Ehhez minden bátorságára szüksége volt, hiszen ily módon ismét alá kellett vetnie magát a szerencsétlenségnek, ráadásul ezúttal sorsa tudatában. Abban reménykedett, hogy Isten betudja neki e próbatételt. Lányának és Saint-Menoux-nak meghagyta, hogy sose szegüljenek szembe a Gondviselés határozatával.

„Lehetséges - tette hozzá -, hogy kíváncsiságunk, sőt utazásaink vezérlő oka, is istentelen volt. A szándék, megváltoztatni az emberek életkörülményeit, és megtakarítani nekik a legcsekélyebb bajt is, vajon nem kihívása-e az isteni akaratnak? Vezeklésre születtünk. A szenvedéseket, amelyeket kiállunk, valamennyien megérdemeltük, akár személyesen, akár közösen.

Pierre, drága fiam, önre bízom annak eldöntését, folytassa-e vagy ne a kísérleteket. Ami engem illet, ez többé nem érdekel. Nincs egyébre gondolatom, mint Isten színe elé elegendő alázattal járulni ahhoz, hogy merész cselekedeteim megbocsáttassanak. És mit számít ezer vagy kétezer évszázad, amikor az öröklét vár ránk?

Hanem Isten nevében megparancsolom Önnek, hogy a noelit előállításának titkát, amelyet Annette ismer, ki ne szolgáltassa embertársainknak. Csak önnön megkínzásukra használnák.

Vigyázzon az én drága kislányomra mindaddig, amíg eléggé nagy nem lesz ahhoz, hogy férjet találjon.

Mulandó testem emlékéül önre hagyom a szakállamat. A szekrényben megtalálja, a zsebkendők mellett…"

A szolgáló is hozzábiggyesztett néhány szót. Bocsánatot kért. Odaföntről majd imádkozik az ő kis Annette-jéért. Megadta Catherine unokahúga címét; ő esetleg átvehetné a háztartást.

Annette-nek már olyan sok kijutott a fájdalomból, hogy bánatát ez az újabb megpróbáltatás már nem tetézhette. A pasztillák segítségével néhány utazást tett a múltba, eleven édesapjához. Emezt rózsásnak, szőkének, derűlátónak találta; az öreg még mit sem tudott az előtte álló próbatételekről.

Megkönnyebbülve annak tudatától, hogy édesapja valahol az elfolyt időben most is és mindörökre boldog, Annette megritkította látogatásait, s apránkint hozzászokott a gondolathoz, hogy minden nappal nagyobb távolság választja el tőle. Tudta, hogy viszontláthatja, amikor csak akarja. Hamarosan be is érte ezzel a bizonyossággal. Többé nem hagyta el a jelent. A jövőre gondolt. Szerelmes volt.